Hiszem, hogy a jó film: látvány.
Ha a jellemfejlődés, a karakterek, és esetleg a szervesen kapcsolódni vágyott részek finom koherenciája érdekel, akkor olvasok, ha meg a dráma, a féltékenység és a romantika, akkor csak kinézek a fejemből. Mondhatni, a jó filmben van sárkánygyík, tetves mód befosatós méretű gépágyú, mutánsok és csöcs, de a legjobb persze, ha egyenesen mutánsok a főszereplői, persze szteroiddal tápolt tenyészállat méretű gépfegyverrel, vagy az is jó, ha vén trotli sárkánycsecsen nevelkedett, hasítottbőr-kacagányos szőke buksza kínszenved kifordult bokával át valami irdatlan száraz, vörös sivatagon, miközben a homok – mit homok: salak! – alól minden éjjel előharsogó, kisbusznyi fogakkal felszerelt radioaktív földigiliszták – azok a hetvenméteresek a Dűnéből, minimum – abajgatják az álmát. Az ilyen, minőségi filmalkotás sajnos ritkább, mint tévésorozatban a légifelvétel.
Az efféle, jól bekamerázott homoktenger amúgy valamiért mindig hálás téma. Lassúdad fodrozódó események láncolata, időnként meg-megszaladó történésekkel. Balról (neki balról, de amúgy jobbról - a szerk.) az a huncut kinézetű, nagy fülű plüssróka-imitátor be, halványbarna színben derengő, őzike szemekkel kancsalít a kamerába, már-már vonneguti, sőt kafkai mélységeket vélnénk konok hallgatásában felfedezni; az idő apróra metszett termetű, ámde kajla vándora ő, talpa alatt a homok bölcsességével, míg a háttérben monoton őrlő tevefogak monoton őrlése őrli a csendet monoton.
Apropos, a teve.
Hát kérem, ebből is van egypúpú, kétpúpú meg mindenféle, s rettentően filozofikus alkat valamennyi. A fentebb hiányolt és ritka filmművészeti alkotásokban a teve a kifinomult tréfák örök forrása, ki komótos nyugalommal és bölcselkedő ábrázattal botlik el saját lábában, az angol humor legnemesebb hagyományai szerint. Hátán pedig az ember, e nyugtalan, folyton kereső lény, kinek tekintete a messze-távolt vallatja szakadatlan, s nem fordítja sosem figyelmét az oktondi állatra, kinek hátán az idő ballag tevepatákon, egyenest bele a vérnarancsszín felhőkkel viselős szudáni naplementébe, explicite kijelentve: vagyok, tehát vagyok.
Erkölcsi tanulságul legalább megtudhatjuk, hogy a hajó meg a tenger tevéje, nanáhogy.