Steinmann grófnő:
@spájdernecc: :)))
@Az utazó 82: nem tudom, miért nem lehet ott hozzászólni, semmilyen beállításs... (2012.11.29. 18:44)Elmaradásaim
Steinmann Lujza:
@spájdernecc: úgy tűnik, mindenki a másik blogba jár
vagy már nem szeret minket :(( (2012.11.20. 22:42)Hátsó szándék nélkül
látjátok feleim szümtükkel:
@Steinmann Lujza:
Ez szépen hangzik, de én soha nem jógáztam, mégis arra szoktam koncentrálni, am... (2012.11.14. 18:16)Hátrafordulva
magyar-magyar szótár:
Ki akar dumcsizni egy ilyen helyen? A FÉSZBÚKdzsenerésönnek már nem okoz problámát szmálylikkal me... (2012.10.30. 04:48)Bohóctréfa
A fél életünk tabukra épül. Hol nekimegyünk, megpróbáljuk ledönteni, hol inkább elkerüljük az ezekkel való szembesülést. 6 milliárd ember 6 milliárdféle (vagy még annál is több) félelemmel szembesül. Betegség, kövérség, kirekesztettség, extrém vagy aberrált viselkedésformák botránkoztathatnak meg minket, saját kultúránk, szokásaink béklyóiban nehéz kitalálni, ha reagálnunk kell minderre, hogyan tegyük. Ami itt Európában elképzelhetetlen, az a világban másutt elfogadott, sőt megkövetelt (pl. a nők körülmetélése). Sajátos magyar tabu az alkoholizmus és a hozzákapcsolódó erőszak. Időnként egy-egy civil szervezet felvonulást rendez, követelik a családi erőszak elleni törvényt, túl sok változás mégsem történik. Már én is szembesültem azzal, hogy tehetetlen fültanúként voltam kénytelen elviselni az ordítozást, káromkodást, ami - bár egy fal választott el tőle – néhány méterre tőlem zajlott. Hívjak rendőrt, ne tegyem? Kopogjak be mind a 160 centimmel most, vagy inkább várjak? Mit tegyek, ha másnap találkozunk a lépcsőházban? Ha nem szól senki, honnan fogja megtudni, hogy amit tesz, nem normális? „Az én Bélám arany ember, amikor nem iszik!” Csakhogy Bélám iszik, egyre kevésbé képes kontrollálni magát. S persze vannak kifogások: rossz a házassága, elvesztette a munkáját, elrontotta az életét. Kialakul az ördögi kör, kitölti dühét az asszonyon, aki másnap szemrehányóan mutogatja urának kék-zöld foltjait, ő lesz a mártír, akitől a férj bocsánatot kér, esetleg virágot, ajándékot vesz neki, s pár nap múlva minden kezdődik elölről. Eric Berne Emberi játszmák c. könyve érzékletesen mutatja be az Alkoholista játszmáját, amelyben van Üldöző (aki megpróbálja megakadályozni, hogy leigya magát), Megmentő (aki le akarja szoktatni Alkoholistát), Fajankó (aki elhiszi a meséjét, és még pénzt is kölcsön ad). Az utóbbi három szerep akár egy emberben is megtestesülhet, a feleségben vagy élettársban. Az Alkoholista egyben Gyermek, Üldöző és Megmentő Felnőtt (ld. Felnőtt és Gyermek játszma). Terápia nélkül nincs szabadulás. Sok kérdést felsoroltam már, de a legnagyobb, hogyan lehet ezeket az embereket rávenni arra, hogy kilépjenek ezekből a játszmákból és szembenézzenek önmagukkal?
Hallgatagon szemlélte az utcát, háta mögött tapintható volt a feszültség. Húga, aki ilyen helyzetekben mindig elemében volt, most idegesen keresgélt a táskájában. Öccse lement a vendégekhez, hogy valami banalitással magyarázza a késlekedés okát. George kopogott be: - Megjött? - kérdezte felé sem fordulva.
- Nem, kisasszony. De...
- Köszönöm George. Mondja meg az úrnak, hogy a türelem a hosszú házasság titka, és ha ilyen türelmetlen már most, nem lesz hosszú életű a frigyünk.
- Meddig akarsz várni???
- Eljön. Megígérte...
Húga lemondón legyintett. Megígérte. Hát persze. Mennyi mindent is ígért meg már? Ez is csak neki juthatott eszébe, hogy meghívja, de nem mondott semmit. Töltött magának Beáta tánti kiváló diópálinkájából. Az ideges csendbe berobbant az egyik keresztgyermek vidám nevetéssel kísért "Megjött!" ajtónyitása. Az utolsó három lépcsőfokot szinte átrepülte úgy ölelte meg az elképedt vendégek többségének ismeretlen férfit.
- Tudtam, hogy eljössz....
- Megígértem.
- Tudom...
- Eljöttem, mert nem akarom, hogy férjhez menj.
- ... Hogyan?..
- Igen. Nem akarom, hogy férjhez menj.
Megfogta a kezét és elindult az emelvény felé. Ragyogott, mint a nap, a hold és a csillagok. - Kedves... - elakadt a hangja. ... Kedveseim, érezzétek jól magatokat, bár az esküvő elmarad. - Halk moraj. - Tudom, ez nem mentség, de a menyasszony boldooo…
Hűvös szellő söpört végig a szobán, az ébresztette fel.
A hétvégén megejtettük a sorsolást és a blogalapítást ünneplő "író-olvasó találkozót". Az esemény meglehetősen szűkkörűnek indult, ám végül pótszékért és asztalért kellett volna kiáltanunk, ha nem vagyunk önállóak és nem oldjuk meg magunk. Köszönjük kitartó olvasóinknak, lájkolóinknak, különösen azoknak, akik el is jöttek. :)
Ilyenkor mindenki zaftos részleteket és fényképeket vár. Annyit elárulhatok, hogy Lucy szokásához híven mélyen dekoltált volt és botrányosan viselkedett. Az a mozdulat, ahogy a süteményes(!) villával belenyúlt a húsos tálba... Steinmann grófnőt az ájulástól csak egy Aperol spritz védte meg. (:
Fotó: Török Zsófi. További képekért és a nyertes nevéért katt a facebook oldalunkra.
„Most elbocsátlak, kis női csukák./ Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam, Nem leszek most már továbbat az útban:/ Vizek vannak, ússzatok vizeken.” Ady aztán tudta, mit is jelent ez: sznob nő. Válogathatott köztük (persze csak addig, amíg képes volt rá). Aztán amikor már semmit sem adhatott „krőzusságából”, megjelent az utolsó „csuka”, a nagy, hogy elragadja azt, ami még megmaradt. Boncza Berta művészfeleség akart lenni. Megtörtént. (Ady halála után Babitscsal próbálkozott, végül Márffy Ödönné lett.) Még azt is elérte, hogy a férje „költőnőként” is ismertté tegye. Már a svájci leánynevelő intézetben is pontosan tudta, mi a célja. Adyt még nem ismerte, de az ő fényképe előtt öltözött és vetkőzött, s bár tudott Lédáról, a költő züllött életmódjáról, ez mind nem tántorította el. Ady hiúságára apellált, elküldte neki ezt a fotót, hogy aláírva visszakaphassa, s néhány zsengécske versét is a borítékba tette. A költő így ír leveléről: „Hiszen nem ok nélkül volt az, hogy száz levél közül csak a Magáé érintett úgy, mint elevenség, élet, melegség és őszinteség.” (Hiába! Egy férfit nem a hasán, nem a szívén, hanem a hiúságán keresztül lehet megfogni.) Bertukát még a nehezen összehozott első személyes találkozás sem tántorította el, amin Ady rettenetes állapotban, másnaposan jelent meg. A nemzet első számú költőjének feleségeként képzelte el magát, s hogy milyen is a valódi hús-vér ember, kevéssé érdekelte. Persze nem Csinszka volt az egyetlen, aki, bár jól tudta, mivel kell szembenéznie, mégis megkaparintotta zsákmányát. Ma is itt úszkálnak köztünk e ragadozó halak. Rosszabbak, mint egykor Csinszka, éppenséggel kevésbé csinosak és műveltek, mint a nagy előd. Többnyire – nem mindig - jóval fiatalabbak a kiszemelt művésznél, tudósnál. Egy percig sem a pénz vonzza őket, csakis a hírnév. Múzsa szeretne lenni, a nagy ember mellett mosolyogva üldögélni, vendégeket fogadni, divatos szalont fenntartani, hogy megcsodálják háziasszonyi ügyességét is, aztán ha a nagy ember meghal, vagy éppen elhagyja, marad az özvegyi póz vagy még az sem. „S biztasd magad árván, szerelmesen,/ Hogy te is voltál, nemcsak az, aki/ Nem bírt magának mindent vallani/ S ráaggatott díszeiből egy nőre.”
(Park, Sir Ralph és Lord Meldrum a bokorban) Ralph: Bárhogyis, a leselkedés nem érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy elverhessem! Ez ki? Lord Meldrum: (távcsőbe néz) Azt hiszem, nem Agatha. Ralph: Hadd nézzem én is. (elkapja Meldrumostul a távcsövet) Lennél szíves elvenni az orrodat a fülemből? Őméltósága: Nem tudom, a szíj akadályoz. Ralph: Miért nem vettél hosszabbat? Lord Meldrum: Akikkel érintkezem, saját messzelátójuk van. Ralph: Olyan sznob vagy, Meldrum!*
Mitől sznob a sznob? Mikortól lett szitokszó? A keletkezéséről(így jelentéséről is) vérre menő viták vannak. Az egyik tábor a latinos. Szerintük ez egy mozaikszó, pontosabban a sine nobilitate - nemesség nélküli, nemességgel nem rendelkező - rövidülése és összeolvadása szülte a s(z)nobot. Születési nemesség hiánya még nem jelenti a lelki nemesség hiányát, de valahogy, ma már meglehetősen diszkriminatív módon, jelezni kellett(?) a nebuló származását a nagy hírű kollégiumokban. A másik tábor képviselői szerint nincs összefüggés a latin sine nobilitate és a snob között, gyakorlatilag visszafejthetetlen az eredet. Így az is, mikortól lett szitokszó. mert hát az.
Sokan W. M. Thackeray 1846-os Sznobok könyvétől eredeztetik, pedig Thackeray nem tett mást csak egy élő köznyelvi fogalmat emelt irodalmi magasságokba, hogy kellően sznobul fogalmazzak. ;) A mester nem adta pontos definícióját annak, hogy tkp. mi/ki a sznob. Általános vélekedés már akkoriban is az volt és ezzel azóta is minden szótár egyetért, hogy a s(z)nob úrhatnám, előkelősködő, többnek akar látszani, mint ami, képmutató és még felszínes is. Nálunk? Nálad? Használod? Ha igen kire? Tapasztaltad már, hogy ha egy picit is igényesebb** vagy, mondjuk nemhogy nem nézed, de eszedbe se jut nézni a VV-t, hozzád vágják, hogy sznob vagy? Mitől lesz az egyik romkocsma trendi és laza, a másik két házzal odébb pedig sznob? Van összefüggés a trendi és a sznob között? Őket is csak egy hajszál választja el? Hm?
Vagyok aki vagyok: nemesség nélkül való. Ego sum qui sum: sine nobilitate. Azonos vagyok és büszke rá. Mert miként fent, úgy lent. Mert minden ugyanaz másképp. És a sas nem kapkod(ik) legyek után. De a légy meg egyáltalán nem kapkod(ik): csak pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a jégen. Még egyszer mondom: minden ugyanaz másképp. Várj csak, felírom ide alább, divatosan dizájnolt nagyátlóban is:
MINDEN
UGYANAZ
MÁSKÉPP!
Megjegyeznéd már végre?
Ide képzeld a tanulságot, szépen döntött, kalligrafikus betűtípussal. Így lesz kerek, majom.
Mindannyian erre vágyunk. Hogy abban, amit szeretünk, amihez értünk abban a legjobbak legyünk. Ez a hétköznapi élet sikerességének egyik mércéje. Mi egyszerű emberek - sikeresek és sikertelenek egyaránt – munka után, mellett, helyett (aláhúzandó a megfelelő), amíg tehetjük, ragaszkodunk a kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz. Jó esetben ezt nem a négy fal között, a tv előtt képzeljük el, hanem elmegyünk a kocsmába, kiállításra, cukrászdába, moziba, cirkuszba, színházba (a megfelelő szó ismét aláhúzandó). Én - egyelőre – a színházlátogatás lelkes híve vagyok. Bár egyre elkeseredettebben tapasztalom, hogy tízből öt alkalommal jobban jártam volna, ha elkocsmázom az erre költött pénzt. Ha már a színházjegy áráról van szó, bár így sem túl olcsó (főként az átlagnéző jövedelméhez képest), tisztában vagyok vele, hogy csak a töredéke annak, amit állami támogatás nélkül kellene fizetnem érte, éppen ezért még bosszantóbb, ha „magas kultúra” helyett nívótlan ripacskodásban részesítenek. Míg az állami támogatásban alig részesülő pici, alternatív színházak előadásaiban csak nagyon ritkán csalódtam, a „nagyok” egy része az őrületbe kerget. Ilyenkor katharzis helyett csak bosszúságot érzek, arról már nem is beszélek, ha a diákok is mindezt „végigélvezik” velem, elég nehéz rávenni őket arra, hogy újra próbát tegyenek, és ismét eljöjjenek a „kultúra templomába”. Legutolsó kísérletem a Rómeó és Júlia előadása volt Varró Dániel fordításában. (Nem írom ide a színház nevét, úgyis mindenki tudja, melyikről van szó.) Ahogy előre haladtunk az előadásban egyre csak Orbán Ottó verse járt a fejemben: „Az ifjúság szikrája csak előleg,/lepkére még egy orvvadász se lő./Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled, /költő vagy trükkös mesterverselő,/ noha a vers amúgy tartós kamaszkor,/s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor.” S hogy én is Shakespeare-t ferdítsem az új fordítás kapcsán: úgy tetszett, hogy nem tetszett. Üres volt, mint maga az előadás, így jól összeillettek. A szünetben a gyönyörű színház folyosóján régi előadások képeit nézegettem, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván fekete-fehér fotói emlékeztettek a régi, nagy sikerekre. Ezután még kínosabb volt visszaülni a helyemre. A színpadon a színes kavalkád, a vetített, hatásvadász díszletek, a pompás jelmezekben páváskodó szereplők sem tudták feledtetni velem, hogy a lényeg hiányzik. Azt az apróságot már szinte megemlítenem sem érdemes, hogy a szereplők egy része motyogott, így csak sejteni lehetett, mi is a pontos szöveg. Ó hallhatatlan Rómeó! Hosszan lehetne még sorolni az előadás hibáit, de minek. Amíg a néző bejön, udvarias, nem megy ki az előadásról, még tapsol is a végén (igaz, legalább vastaps nem volt), addig nincs miről beszélni. A marketing jó, a nézőszám bár nem nő, de nem is csökken, a kijáratnál tizenéves lányok csapata várja „Rómeót”. Jó lesz ez a langyos pocsolya is! Lehet, hogy ők így képzelik el a sikert. A fények kihunynak, a sötétség jótékonyan takarja el a nagy elődök képeit méltatlan utódaik elől. A közbotrány ezúttal is elmaradt.
Olvasom itten őszinte csodálatra nyíló szájtáti rámeredéssel - kerekded szemekkel tapadva a képernyőre - a legfrissebb közbotrányt, hogyaszondja:
"VV Éva szerint VV Alekosz excsaja, VV Veronika VV Petivel csalta meg VV Cristofelt"
Gépész- és vegyipari gépészmérnöki szakkifejezéssel élve: aztakurvafaszba. Az információs térbe bevágódó csodálatos hírmeteor haladéktalanul kihalásra ítéli a józan ítélőképesség elzsírosodott dinoszauruszát - azt a száztonnás mocsári fajzatot, az. Rövid kutakodás után kiderül, hogy egy eddig fel nem fedezett, egzotikus bogár rejtezett az éterben, ízületenként el-elpöttyintve a nagy releváns galaktikus adathalmazban, akárha egykorvolt matricagyűjtő albumok ritka képeit szedegetnők egy kerékpáralkatrész-szaküzlet alagsori raktárában pufók, rózsaszín arcú, májmételynek öltöztetett transzvesztiták. Modern, közelebbről: posztdadaista költemények sorai bújnak elő a keresőmotorból, s ringatják az elmét szendergésbe, imígyen:
Kihalhat a rücskösfarkú disznódelfin A születésnap az űrből is látszik Anyja szemét ültették a kiskacsába 4 éves csak, de máris pipázik. Idén többet költöttünk el vibrátorra Ánuszrózsa-fehérítést vállal Elvárja, hogy lenyelje a ribanc Egérirtás hozott szalonnával A zombihörcsög feltámadt a sírból Csajcsöcsökkel csapdába csalt csaló Lady Gaga a Merkúrtól retteg Műanyagból készült görög faló.
Én egy jókislányt akarok magamnak. Mindig is egy Jókislányt akartam, amióta az agyam létezéséről tudomásom van. Nem tudom, ez miért, hogyan alakult így, de már kimozdíthatatlanul ott van, beleakaszkodva gondolataimba, mint valami horog.
Jókislány.
Ha nagy leszek, és természetesen gazdag, akkor -miután kiszállok a Ferrariból- mellettem ott ragyog, csillog-villog a kis tündérke, gyönyörű estélyi ruhában, arcán olyan mosollyal, amilyen valószínűleg csak egy kisgyerek agyában létezhet, mert ahhoz foghatót a háromdimenziós világban én még életemben nem láttam. Megyek a fogadásra, vagy bármilyen olyan eseményre, ahol sok az előkelő, fontos ember, hosszú poharakból isszák a nemtudommilyen, de biztosan drága italt, és a Jókislány ott sertepertél mellettem. Kisér engem, lénye beragyogja a termet, és mindenki minket néz. Irigyelnek minket. Nekem egy Jókislány a jogos jussom! Nekem ő jár, méghozzá azért, mert jár, és kész! Hogy honnan jön, ki ő, miért van velem, addig nyilván nem gondoltam tovább a dolgokat. Hogy ez a Jókislány mitől lesz olyan jó, amilyenné képzeletem tette… na azt sem. Az idő lassan, de természetesen annál biztosabban elpusztította a gazdagokat, a fogadásokat, a menő emberek menő összejövetelét, és ugyan elég nehezen, de a Ferrarit is. Egyvalami azonban maradt. És innentől válik érdekessé a dolog.
Milyen lány egy ilyen jókislány? Hogy viselkedik? Hogyan öltözködik? Mit eszik és mit iszik? Mik azok a dolgok ebben a marhára összetett, ingergazdag világban, amik lekötik a figyelmét és megfogják a fantáziáját? Milyen a fantáziája?
Hogyan áll az arca, amikor megkérdezi tőle egy büdös csöves az utcán, hogy van-e aprója?
Nem is tudom, milyen egy ilyen jókislány. Úgy szeretném, ha testet öltene, legalább egy pillanat erejéig ez az antropomorf, homályos, lebegő valami, ami életem során mindenhol kísértette, bármerre is jártak a gondolataim, csak hogy picit megcsipkedhessem azt az édes kis pofikáját.
Milyen ő?
Kedves az emberekkel? Ugyanmár! Rengeteg kedves lányt ismerek, de egyik sem ő. Mindig mosolyog? Ez is hülyeség. Olyan dolgok fogják meg, ami a többi lányt nem? Na! Haladunk, haladunk – bár ilyeneket is ismerek, már-már egészségtelenül sokat, és nem nagyon hatnak meg; főleg, hogy a nagyrészük ronda. Fenébe! A jókislány szép, méghozzá gyönyörűszép! Persze, találkoztam már nem kevés csudaszép lánnyal, de túl sok férfit bűvöltek már el úgy, mint egyszeri alkalmakkor engem. Hoppá! Úgy gondolom, lassan helyben vagyunk. Tehát: egy jókislány szép, de megválogatja a partnereit. Az a baj, hogy ilyennel is volt már dolgom, és szabályosan felbosszant, hogy az önbizalomhiányukból fakadó tehetetlenségüket ezzel a fellengzős én-nem-vagyok-olyan-lány attitűddel próbálják ellensúlyozni, csakhogy kívánósságukban ne kaparják le szobafalukról a tapétát. Osztán persze elegük lesz a feszkóból, becsiccsentenek, és hamar kiderül, hogy mégis olyan lányok ők. Ez sem jó, de majdnem. Mi nem klappol? A Jókislány nem válogatja partnereit, mert neki van partnere. Jelesül: én, csak és kizárólag. Velem él, és értem tesz mindent, és én őérte. Neki én adok értelmet, és ő nekem. Hogy meddig? Naná, hogy örökkön-örökkön-örökké! Na ez az!
Egy gyönyörű lány, aki ráadásul még jó is, és csakis, kizárólag az enyém.
Hát, ezek elég giccses kritériumok. Buta férfiállat. Röhögnöm kell ostoba férfinaivságomon. És ez a naivság nem az a naivság, amikor az (álnaiv) illető saját maga ostoba lenaivozásával az önsanyargatást kiváltó emberek feletti felsőbbrendűségérzetét leplezi, így pátyolgatva tépett sebeit. Nem. Őszintén röhögök, és igen: jókedvűen.
Úgy gondolom, hogy a fentiek tükrében látható, hogy szerintem a jókislány jelző teljes mértékben, szigorúan pozitív. Követendő példa és ideál, amire törekedni erény, és elérni ezt olyan, mintha az ember lánya egyenest a Nirvanába toppant volna.
Ajjajj. Ezzel nagy gondok lesznek még.
Valószínűleg, ha egy mai tininek, vagy huszonéves gyereklánynak azt mondanám bók-képpen, hogy azt tetszik benned, hogy olyan jókislány benyomását kelted, akkor menten leborul a székről döbbenetében, netán ügyesen leplezve csalódottságát, sürgősen elkezdi agyának a megfelelő, rejtett kis része összekaparni az orvosolandó esetleges okokat, amik egy ehhez hasonló csúfsághoz vezethettek, és rohaggyonmeg iziben, ha a jövőben mégegyszer előfordulna vele ilyen. Más, szintén gyakori esetben az elhangzott, bóknak szánt megjegyzést követő szerény mosolykával szinkronban villannak fel kis gondolatfoszlányok az angyalka agyában, ahogyan épp fantasztikus technikával, izzadtan lovagol egy méretes faszon, és ennek a lucskos-mocskos emlékképnek az általam feltételezett tulajdonsággal alkotott igen izgalmas kontrasztja adná meg mosolyának azt az édesded báját, amit én ezzel a buta férfiagyammal a megjegyzésem okozta, pillanatnyi, szégyenlős zavarnak hazudnék el. Persze nem venném észre a közbeni rosszkislányos villanást a szemében, mert egy ezredmásodperc erejéig úgyis elfordítja a tekintetét. És nem, az irántam érzett szánalmat sem érzékelném.
Ugyanis a jókislány jelző taszító egy lány számára. Ki a fene az, aki jókislány akar lenni? Hát, szerintem egyáltalán senki. Jókislánynak lenni = NEM MENŐ! A Facebook szerint 79 %-ban vagy angyal, és 21 %-ban ördög? Afffenébe, vagypedig hihi, pöerszeee, ha ez az oktondi alkalmazás tudná…
Ha egy nőt lejókislányozok, és pechjére nem abba a szerencsés típusba tartozik, aki angyali viselkedésével leplezi rosszkislány mivoltát, és akit a külvilágnak sugárzott hamis képe, és a számára oly’ élvezetes valóság közötti jujdeizgi ellentét hajt előre az életben, annak számára egyenértékű a bóknak szánt jelzőm egy férfiembernek mondott „te töketlen idióta!”, esetleg a „te szerencsétlen gyökér! fogadjunk, életedbe nem basztál még nőt, muhahahha!” megállapításokkal.
A jókislány-hoz társított képzetek közt ugyanis valószínűleg olyasmik szerepelnek, hogy az vagy besavanyodott és boldogtalan a vágytól meg a keserűségtől, hogy nem lehet rosszkislány, így nincsen élete, vagy hipokrata módon jár-kel, teszi magát, miközben feszül a megfelelési kényszertől, amit erőltetett léte okoz neki, és amiből az első adandó alkalommal mászna ki, ha tehetné. Rosszabb napjain meg egyenest a sztratoszféráig robbanna. Esetleg a kettő egészséges keveréke.
Kösz, Főnök. Vendégem vagy egy jó pofa sörre! De tényleg!
Csak egy mozdulat volt. Egy semmiség. Apróság. Meg sem történt. Megfogta a kezem és a combjára tette - ez eufemizmus, gyakorlatilag a lágyékára... Lui a jobbomon, mint félresikerült ördögöcske: simizd meg! Ó, hogyne...
Ülök bénultan, nem hiszem el, hogy ez, most, itt és velem történik és meg lehet velem tenni, mint valami ócska regényben. Nyílt színi botrány, mert hát miért ne? Ez az én szerepem, megjelenek, szép vagyok, kívánatos, körbeleng valami rejtélyes, misztikus, mint egy görög dráma hősnője egy filléres regényben. Megint én leszek a céda, a rossz nő, a nem tudom, mi; holott soha nem csinálok semmit. Csak hagyom a dolgokat és nem teszek ellene, egy idő után(mondhatni, mikor biztos vagyok a dolgomban) persze már teszek, de addig?!? Ez a rész kimarad... mindegy is.
A mozdulat a lényeg, nem. Nem. A bénultság amit kiváltott. Nem tudtam elvenni, hogy otthagytam, mert képtelen voltam elvenni, de arra is megsimogassam... csak egy mozdulat. Semmiség. Meg sem történt.
Írhatnám, hogy író-olvasó találkozó, de abból a végén egy h9, mondhatni HÖ lenne. Lényegileg az, valójában egy kellemes csevegős kora este, amelyre minden érdeklődőt, ellenséget, barátot, szerelmet, ismerőst, ismeretlent, cimbit, olvasót, rajongót és kritikust egyaránt várunk.
Kicsit zörgött a kulccsal, nem szívesen nyitott be, úgy érezte, magát, mint egy kukkoló. Pedig sokszor járt itt, amíg az öregasszony élt. Szomorúan nézett végig a lakáson, a fotel, az ágy szinte még őrizték az egyre vékonyabbá váló test lenyomatát. Márpedig nincs választás, nemsokára itt lesznek a lomtalanítók, el kell dönteni, mit vihetnek el, s mi az, ami érték, amit tilos kidobni.
Úgy érezte, túl lassú, hosszan nézte a jól ismert tárgyakat: 30 évvel ezelőtti gyermekrajzok, gipszrózsa, modernkori, csicsás, aranyozott ingaóra, törött fülű Sokol rádió. A kukában a helyük. S ez még csak egy szoba egyetlen sarka.
Aztán odaért a díszpárnához, amire mindig nagyon kellett vigyázni. Ha megérkezett a család, a nagyi ezt mindig gyorsan elrakta az ágyról, nehogy a nagy hancúrozásban valami baja essen. A párna eredeti színe megállapíthatatlan volt, talán világoskék vagy ezüstszürke lehetett. A közepén egy gobelinmacska foglalt helyet, egykor rózsaszín szalaggal a nyakán. A nyilvánvaló giccs maga – talán a harmincas évekből.
Végül egyszer megkérdezte, mit tud ez a kopott párna, hogy ilyen nagy becsben kell tartani. Nehéz elképzelni egy öregasszonyról, hogy egyszer fiatal is lehetett, hogy neki is voltak szülei, tinédzserként udvarlói, idill, amit kettétépett a háború, s maradt az árvaság, számkivetettség - sorstalanság. A polgári létezés minden kényelme, az önazonosság tudata, minden, ami egykor fontos volt, emberi kapcsolatok, érzések, a tárgyi világ elemei elvesztek. Az önpusztítás vagy a teljesen új alapokra helyezett önértelmezés maradt. A díszpárna - amelynek hímzését a kor szokása szerint a háziasszony készítette el - ennyi maradt meg az édesanyjából. Sohasem tudta meg, mi is történt valójában, nem volt temetés, és sír sem, ahová elmehetett volna, hogy az emlékezés kövét lerakja. Sosem engedte el ezt a fájdalmat, a halálával enyészett el mindörökre.
Nem! A párnát nem fogja kidobni! Kerüljön csak be az ízléses, jól berendezett nappalijukba. Csak legyenek unokái, majd ő is elrakja előlük, s ha elég nagyok lesznek hozzá, elmondja az édes-rút szürke macska történetét.
A vége mindig ugyanaz. Hónapok óta visszafogja magát, kerülve azt a pillanatot, mikor szembe kell néznie a valósággal. A valóság még most is, mindig Ő, bár hosszú ideje nem beszélt véle, nem látta. Itt visszhangzik benne, tudja, nem volna szabad-illő leírnia, de mindegy. Ha eddig kibírta, tovább is bírja. Oly mindegy leírja-e, elmondja-e vagy sem. Nem érdekli. Sem őt, se a másikat. Érzések, hangulatok, teliholdak jönnek-mennek. Ő állandó. Ezerszer megbűnhődött minden pillanatért, mikor azt hitte jöhet helyette más... Isten látja lelkét, akkor is csak... gúnyos kacaj.
A vége mindig ez volt. Róla/neki írta a soha nem publikált verseit, novelláit, száz panasz ég... Bűntudata volt, hogy megcsalja. Vicces, de így volt. Nem érdekelte semmi, csak ne legyen benne. Nem sikerült. Volt egy pillanat...azért a pillanatért ma is a legmélyebb kínok gyötörik, holott tudja, ő még így is tisztességes(ebb) volt... mit ér ez az egész? Neki nem kell, a pótszerekről mindig idejekorán kiderül, hogy pótszerek csupán, de ő - ó, ebben nagyon jó, hiszen ki kell vernie abból a szép, okos fejéből! - csak áltatja magát, játszik csak ne Rá gondoljon, mint ma is, közben egy pillanatig nem tudja kitenni a fejéből, megveti magát és megveti a világot, mely bedől ennek az ócskaságnak és elhisz bármit, holott itt minden, de minden arról szól(na), ne gondoljon Rá. Hiába, mindig itt vagy benne, vele. Közben olcsó kis illúziók áltatják magukat, a két szemed szeret...
p.s.: A linkek meghallgatása kötelezően ajánlott. Szerves részét képezik a szövegnek, nélkülük csonka az olvasásélmény. Ezenkívül segítenek megérteni, mi is a giccs. Csakhogy tudjátok.
p.s.2. van olyan az életben, hogy ez kell. én bevallom. :))
A kerti törpe a csilis csokoládéval (meg úgy általában is: az édessel elegyített csípős ételekkel) holtversenyben a világ három nagy rejtélye között tartatik számon. Szemfülesebb olvasóink mostanra bizonyára észlelték, hogy balladai félhomályban hagytuk a harmadik titok személyazonosságát. E helyütt csak szinopszist nyújtanánk a kétségbeesésből, mely A muzsika hangja c. musicalből adaptált, azonos című film egyik betétdalának szövege nyomán horgadt fel bennünk; a sivár ötlettelenség kétségbeesett sikolyának visszhangjáról fejünkben a "lá - ez követi a szó-t" mondat hallatán. A csilis csokiról most nem beszélünk, még ennyit sem.
Vissza tehát a törpékhez.
Meggyőződésünk, hogy a kerti törpe a lazacrózsaszínre eloxált rozsdamentesacél-szökőkút előtt heverésző gipszkutyával egyenértékű bűntett az emberiesség ellen. Ám ne maradjon bennünk kétség, a kertitörpe-jelenség koránt sem korlátozódik a sziklakertek, gyepek és tulipánágyások lágy ölén elhelyezett műanyag bányászfigurákra. Ahogy egykoron a reneszánsz végigdübörgött a hétköznapoktól a szobrászaton át az irodalomig a létezés valamennyi szegmensén, úgy a modern kori kertitörpizmus sem hagyta érintetlenül társadalmunkat. A magyar popzene, a tánc- és illemtan, az építészet, demegmég akár a vegyipari gépészeti szakismeretek sunyi kerti törpéi úgy dúlnak a lelkeknek feneketlen bugyraiban, akárha búvárharanggal felszerelt műanyag saskeselyűk, kik valamely mélytengeri Prométheusz máját tépik szakadatlan.
Veszélyes ízlésterrorista képződmény, harci festéssel sunyi kis pofáján.
A vasbeton Kárpátok felett jajongó szél, az új időknek szele, ő csak a megmondhatója, mily szörnyű lelki defektusok forrása lehet a kerti törpe. Életünk múlik napra nap; közepes és kissé nagyobb keblű lányok, asszonyok váltják egymást ágyunkban és szívünkben; mélyülő ráncaink redői közé lassúdad mozgással ülepszik a radioaktív por. Csak az a pirospozsgás arcú kis rohadék a zöld gyepen, csak az örök; az ízléstelenség és a reménytelenül szürke hajnalok fröccsöntött műanyag lanton prezentált madrigáljai; a Balti-tenger mélyéről elragadott borostyánba metszett Mickey-egér profilja; akárha egyszótagos rímek a szerelmi vallomásban, sőt maga a szerelmi vallomás; meg a kínzó kérdés: És ez így akkor most hogy?
Krumpliverembe mindahánnyal, aztán jöhet a petróleum.
Alakulunk, alakítjuk blogunk profilját, többen úgy gondoltuk, az alábbi képek talán jobban illenek profilunkhoz, mint jelenlegi "fejlécünk". Fel hát írótársak és kedves olvasók, jussunk döntésre ebben a fontos kérdésben!:)) Melyik kép fejezné ki legjobban blogunk igazi arcát? Más ötletre is vevők vagyunk!
Életemben egyszer voltam a hegyekben. Szakközép második osztályos koromban jelentkeztem, hogy részt szeretnék venni a hagyományosan megszervezett sítúrán. Nem árt egy kis távollét, egy kis testmozgás, a szép környezet, ráadásul úgy hírlett, hogy ott csak úgy harapni lehet az oxigént!
Cél a Magas-Tátra volt, azon belül is Zdiar, de még mielőtt rászabadítottak volna a népszerű síparadicsomra, elvittek bennünket egy kis tréningre valami kis csúszkálóra a közelben. Első próbálkozásom meglehetősen szerencsétlenre sikeredett.
Az oktatási tervnek megfelelően meg kellett volna állnom a pálya közepénél. Próbáltam oldalra fordulni, ami részben sikerült, ám nem álltam meg, hanem valahogyan megfordultam. Csúsztam még egy kicsit felfelé, mígnem egyszer csak kifogytam a már-már kifogyhatatlannak hitt kinetikai energiából. A holtponton való időzés teret adott a további terveimben való elmélyülésnek. Családi mozis amcsi filmek burleszk jelenetei futottak át az agyamon, s már láttam magam hátramenetben száguldani le a lejtőn, letarolva mindent, ami az utamba kerül. Ezt a kellemetlenséget megelőzendő felsőtesttel indultam neki, majd tőlem szokatlan spontaenitással hanyatt vágódtam. A sícipő valamiért nem oldódott ki, aminek a léc látta kárát: halk reccsenéssel kettétört.
Mondanom se kell, nagyon nekikeseredtem. Mi lesz most velem? Oda az egész kirándulás, teinktve, hogy én kizárólag azért utaztam el odáig, hogy síeljek, ráadásul lehet, hogy még a lécet is meg kell fizetni!
Szerencsére nem így történt. Egyik (a síeléshez nem túl nagy affinitást mutató) osztálytársnőm megszánt a sajátjával, így továbbléphettem a havasok fenegyerekévé válás útján, másrészt a kártérítési ügyet is megúsztam, ugyanis az egyik oktatónk a kettétört lécet „még megragasztható”-nak vélelmezte.
Mint említettem, elsődleges célom a síelés tudományának elsajátítása volt, azonban élt bennem egy másik, titkos remény, hogy végre láthatok igazi, vadon élő mókust. Nem láttam. Valamiért nem jöttek elő, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy valószínűleg nem tudtak az érkezésemről. Egyébként ezt a hiányosságomat máig nem sikerült bepótolnom.
A túra végül remekül sikerült. A turistaparadicsomokat jellemző szokatlan árszínvonalat leszámítva minden csodálatos volt, életem egyik legszebb élménye fűz hazánk legmagasabb hegységéhez. Éppen ezért mélységesem szégyellem magam, amiért 2004-ben az Emma nevű orkán döbbenetes pusztítását követően nem támogattam a kárenyhítésre megszervezett gyűjtőakciót se egy SMS-sel, se egy adománymatricával, se egy képeslappal.
Kedves Mindenki, úgyis mint olvasóink, barátaink, ismerőseink, rokonaink, üzletfeleink, ellenségeink és leendő rajongóink(akik egyben olvasóink is lesznek, ugyebár)!
Blogunk a facén is nyomul. "Rajongóink" között egy palack nemes nedű kerül kisorsolásra. Amint elértük az ötvenet sorsolunk addigi lájkolóink között. Hogy a régi(és hűséges...) olvasóknak, valamint az újaknak is érdekes legyen. :) A nyeremény ebből a pincészetből érkezik(hogy lássátok valóban érdemes osztani, lájkolni és nem utolsósorban olvasni is. :) ).
Sok évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a filmmel. Kollégámnak, aki filmesztétikát tanított, hirtelen sürgős dolga támadt, és megkért, menjek be az osztályába, nézessem meg a srácokkal az Amerikai anzixot. Aki látta már, az tudja, hogy nem épp a videoklipeken felnőtt nemzedék szájíze szerint való moziról van szó. Dühös voltam Sanyira, mert nyilvánvaló volt, hogy előzetes beszélgetés, felkészítés nélkül egy ilyen vetítés csakis botrányba fulladhat, ugyanakkor megdöbbentett az a megközelítés, képi világ, amely ebben a helyzetben is hihetetlen erővel hatott – rám. Tudni akartam, ki a rendező, milyen alkotásai vannak még. Aztán rájöttem, hogy Bódy Gábor nevével, munkáival találkoztam én már korábban is, csak kalandos életű vizsgafilmje kerülte el a figyelmemet, amelyet 1975-ben tanárai nem akartak elfogadni, csak a Mannheimi Nemzetközi Filmfesztivál (első filmesnek járó) nagydíjának, majd a magyar kritikusok elismerésének köszönhetően változott meg a helyzet. A játékfilm – természetéből adódóan – fikció. Ebben az alkotásban, bár vannak valóságos elemek, amelyekből építkezik (pl. Fiala János korabeli naplója), de többszörösen is idézőjelbe teszi a cselekményt, sőt magát a képi megjelenítést is. A fekete-fehér, szakadozott filmkockák dokumentumfilmet utánoznak, ugyanakkor egy olyan korszakról tudósítanak, amelyben még nem létezett mozgófilm. Nem a történet érdekes, hanem az emberi jellemek, döntések időtől és tértől függetlenül létező kusza kavalkádja a mozi káprázatában. Az idő kitágítását, mitikussá varázsolását – más, ragyogóan színes képi megjelenítéssel – tovább folytatta a Nárcisz és Psychében, ahol a főszereplők örökifjak, csak az idő halad előre több mint száz évet. Két férfi egy nőt szeret, aki mindkettőben mást keres, de a teljességet nem találja meg. A rendező a hangokkal is játszik Cserhalmi György szinkronizálja Udo Kiert, Cserhalmit viszont Garas Dezső. Bódy Gábor a film „nyelvének” megújítója volt: „A kép nem jel, nem is tárgy, hanem folyamat, amely rokon értelmű a „jelentéssel”. Ez a folyamat azonos a világ menetével, képek állandó épülése, valamint a képek képe. Az épület egy vég nélküli és végtelen alagúthoz hasonlítható. Részesei, felfedezői és utasai vagyunk ennek az alagútnak, hogy végül újra részeivé váljunk. És benne vagyunk ebben az alagútban.” Még mindig csak 66 éves lenne. Öngyilkosságát sokan még ma sem tudják elfogadni, hiszen ismert volt és sikeres, terveit, ötleteit el tudta fogadtatni a hatalommal. Azonban a korszak, amelybe beleszületett, megrontotta. Annyira zseniális volt, hogy azt képzelhette, felül tud emelkedni céljai elérésének érdekében minden erkölcsi gáton. Halálos csapdába csalták, amelyből nem volt menekvés. Hasonlították már a legnagyobbakhoz, de csak azért, mert nincs mérce, amellyel tehetségét, művészi nagyságát megragadhatnánk.
Mert mi más? Nincs az az edzettacél-fogó, ami azon érvelés anyacsavarjának teflonfején kapaszkodót találna, hogy bányászváros jelképe legyen már bányász. "A Bányász", ofkó'z. Az időknek vasfoga repülhet té s tova a város hét dombja felett, demonstrative, komlószauruszok üzekedhetnek buján az egykori Villa Complov uradalmi szérűinek emlékfoszlányain, ámde a Város, a maga töppedő jelentőségével ma is büszkén: bányász. Vájáriskolában tanulnak manapság is a karosszérialakatostól a ruházati eladóig majd félezren (punkt vájár zéró, hehe), bányásznapokon ontja serrel kevert vérét a Komlói Bányász csapata, a Hétásó jelzi a civilizáció és a Vadon határát immáron sok esztendeje, s napjában kétszer bőg fel az a szájbaszexuált bányász-gőzkürt, jelezve az évtizede aktualitását vesztett műszakváltást. Ám mégis, a hagyományokra még oly kevéssé fogékony idegen is, néhány év alatt megérez valamit abból a daccal kevert, enyhén kicsinyes szomorúságból, ami az itt élők sajátja; izmaiban éppúgy elkezd feszülni a csillék marta keménység, mint az Anna-akna egykorvolt fenegyerekeiben; szavainak súlya hozzáidomul a vájárgyerekek keresetlen, ritkán előböffenő nyersességéhez; s napról napra többre tartja az ásót forgató, kérgesre szikkadt kezet a kiművelt emberfőknél. Telnek az évek, a Bányász mind közelebb költözik a város központjához, s mire negyedszer lopják ki kezéből a lámpást, már menthetetlenek vagyunk: magunk nyúlunk a tárcánkhoz, hogy ötödszörre is markába vehesse azt.
Érdeklődve húzta ki a fiókból. Hosszúkás, finom recés lap volt. A valaha volt, talán sosem, a fin de siécle bája, a letűnt idők eleganciája sugárzott a színehagyott képen. Klasszikus anziksz 1910 tájékáról, talán dédnagyanyja egy hódolója küldte, üdvözlet Ragusából, csókolja kezeit, etc. jutott eszébe Dr. H. kusza kézírása egy korábban megtalált kártyáról. Tévedett. Nem az ómama egyik udvarlója, hanem dédnagynénje egy barátnője és nem a kor valamelyik divatos nyaraló-, vagy fürdőhelyéről, hanem Keletről. Igen, a nagybetűs Keletről! A postai bélyegző szerint a lapot 1908. március 25-én adták fel Damaszkuszban. Felrémlett a családi legendáriumból, hogy Cicus milyen szabadelvű nőnek számított a korban és utazásai, melyeket legtöbbször egyedül ejtett meg, az akkori fogalmak szerint meglehetősen vadregényes helyszíneken, többször okoztak megrökönyödést(és olykor botrányt) a társaságban. Elgondolva nézte a lapot, majd újra megfordította. Ekkor vette észre, hogy a szélen - mintegy körbeölelve az üdvözletet- nem Cicus írása fut, hanem Ginga nénié: Süsünkre való tekintettel majd egy szicíliai, vagy egy toszkán kolostort választok, ha egyszer úgy adódna. Nem fog. Itt nagyobb a csend, mint bármelyik világtól elzárt zárdában, ha van még olyan egyáltalán. Nem lesz, mi kényszerítsen, hisz kint is körülölel. Ezen nem változtat semmi.
- Nem baj... most adjam áldásom, engedélyem, vagy mi a szösz? Ha azt mondom baj, akkor nem megy vissza?... De én elmondtam, már a legelső alkalommal... Aztán még hányszor! Nem fogalmaztam erősen, mert gúzsba köt a félelem, valamint az, hogy nincs jogom hozzá, akkor sem, ha hatalmamban áll, mert tudom. Akkor is, ha ez a tudás nem támasztható alá tényekkel. pedig épp rászántam magam, hogy elmondom neki, nem úgy mint eddig az etruszk kasszandrizmusommal, a szent ligetben szétszórt tölgyfalevelekre írt sibyllizmusokkal, hanem "rendesen", hogy nem, csak egy illúziót kerget, hogy hazudik magának és a világnak. Hazudik és ez az állandó konfliktus az elképzelt és elveszített idill és a valóság között áthidalhatatlan... -
Versenyt futottak benne a hasonló mondatok. Szétfeszítette az érzés, hogy el kell mondania. Nem egyszerűen kell, muszáj. Akkor is, ha ezzel mindent kockára tesz. Nemcsak a férfi lelkét, a sajátját is. Fáradtan elmosolyodott, a halhatatlan lelkem, hogy tehetném kockára? Holott tudta, ez csak illúzió. Sokat veszíthet, mérhetetlenül sokat. Nem léphet ki többé a homályból, végig kell néznie a férfi vergődését, akár évszázadokon keresztül, anélkül, hogy segíthetne neki. - Miért most segítek?- fordult istenanyáihoz, de ők komoran hallgattak. Csak Ananké mosolygott a háta mögött: Oldd meg kis hercegnő, oldd meg, ha tudod. Ez felért egy kiátkozással.
Az angyalokhoz hasonlított. Fehér halotti ruha volt rajta, ilyenkor így szokás. Ő vezette ezt az estét. Széder: vagyis rend volt, ahogyan kell. Az asztalon már minden ott sorakozott: három kerek mácá (kovásztalan kenyér), keménytojás, saláta és reszelt torma, chároszet (reszelt alma, darált dió és egy kis édes bor keveréke), retek, sós víz és persze a bor. Még állt a Templom, ott volt az asztalon a bárány, a pészachi áldozat húsa. A rabbi jól ismerte az ünnep forgatókönyvét, nem készült rá. El kellett mondani ismét a történetet arról, hogyan szöktette meg Mózes az embereket a rabszolgaságból, tette szabad emberekké, néppé őket. Tudta, minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magára, mintha ő maga szabadult volna fel az egyiptomi rabszolgaság alól. Megkezdődött a vacsora, elmondta a gyertyák meggyújtása után a kidust (a borra mondott áldást), megkezdődhetett a széder. Csodálattal hallgatták őt a szívének legkedvesebbek. Legkivált egyet sajnált közülük, tudta róla, nemsokára megbocsáthatatlan bűnt fog elkövetni.
Nagyot sóhajtott. Azután tette a dolgát. Elmondta, mit jelképeznek az ételek: a mácá (a szökés éjszakáján nem volt idő kovászos kenyér sütésére), a sós víz (a rabság könnyei), a tojás (az emberi élet, múlandóság, törékenység, s egyben az újjászületés reménye), a saláta, a torma (mindkettő keserű, az átélt bánatra emlékeztetnek), a retek (a tavaszra utal), a bor – mi más is lehetne - az öröm szimbóluma. Azután eljutott a példabeszédhez. Négyféle fiúról szólt a történet. Az okos megérti könnyen az ünnep lényegét, a rossz nem érzi, hogy a hagyomány rá is vonatkozik, muszáj rápirítani, a tudatlant fel kell világosítani, aki pedig kérdezni sem tud, annak a parancs szerint („s meséld el azon a napon fiaidnak”) el kell mesélni a szabadulás történetét. Az este a vége felé közeledett. Ott ült vele szemben a rossz, aki majd elárulja a hagyományt, aki nem érzi, hogy egy közösség tagja, a megválthatatlant, akire a kiközösítés vár, akit sem ég, sem föld nem fogad be majd. Nem tudta gyűlölni, csak sajnálta.
Az öregasszony szúrós szemekkel nézett maga elé. Nehézkes mozdulatokkal kanalazta fogatlan szájába a köménymaglevest. A lánya szomorúan nézett rá, elköszönt, majd az előszoba tükrében megigazította svájci sapkája alól kibukkanó fekete fürtjeit. A hűvös, tavaszi este kicsit felfrissítette. Borzongott, nehezen tudta eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy az előtte tornyosuló feladatoktól. Anyja néhány hónapja furcsán viselkedett, elhanyagolta ruházatát, nem volt hajlandó protézisét viselni, enni sem akart, csak egy kevéske levest lehetett belediktálni. Szelíd kényszerrel orvoshoz is elvitte, ám semmilyen fizikai magyarázata nem volt gyors leépülésének. A szülei túl voltak a negyvenen, amikor született, testvérei nem voltak, így nem kellett osztoznia senkivel szeretetükön. Viola apját is szerette, de sokkal jobban kötődött Édeshez, ahogy ő nevezte. Édes gyermekkorában minden kívánságát leste, nagykamaszként is bizalmas maradt viszonyuk. Csak egyszer volt nézeteltérésük, amikor elsős gimnazistaként azt a feladatot kapta, hogy készítsen családfát. Mások terebélyes, színes családfák rajzát varázsolták elő a táskájukból, ő viszont még a nagyszüleit sem ismerte. Mindössze annyit tudott meg, hogy még egyetlen unokájuk születése előtt meghaltak. Sehol egy nagynéni, nagybácsi vagy unokatestvér, Viola nem értette, de érezte, hogy eltitkolnak előtte valami fontos dolgot. Nekem tíz gyerekem lesz! Egy szép nagy család! – vágta anyja arcába. Rossz jegyet azért nem kapott, Édes telefonon beszélt az osztályfőnökével, ezután nem esett több szó szülei felmenőiről.
Persze nem szült tíz gyereket, 30 éves elmúlt, és bár a „csinosnak mondott” kategóriába tartozott, még nem találta meg a nagy őt. Nem tudta, Édes örülne-e egy unokának, mert erről valahogy sosem esett szó köztük.
Lefekvés előtt úgy döntött, még egyszer megpróbál beszélni vele, apja halála után szokott rá a késői telefonálásra. A foglalt jelzés aggasztotta, még kétszer próbálkozott, de nem volt eredménye. Magához vette a kulcsokat, dühösen ugrott be Suzukijába, tíz perccel később már anyja lakásában volt. Édes rémülten ült fel az ágyon, zokogott. Viola bénultan állt a szoba közepén. Ne haragudj! – hajtogatta. Mit akarsz? Mindent neked adtam! Neki semmi nem jutott. – mondta az öregasszony. Miről beszélsz?- kérdezte Viola. Anyja egy néhány hónappal korábbi hivatalos értesítést adott a kezébe. Mezőberényben meghalt egy - számára ismeretlen - 41 éves férfi, akinek a vezetékneve megegyezett az övékkel. Lassan bontakozott ki a történet. Édes beteg kisbabát szült, az orvosok rábeszélték, adja intézetbe, a férje egyetértett ezzel, és többé nem mertek gyermeket vállalni. A sérült gyermek után fizették a költségeket, de sosem látogatták meg. Ezután került Viola a családba, örökbe fogadták. Még egyéves sem volt. Eljött a reggel. Anyja mélyen, nyugodtan aludt. Viola kihajolt az ablakon, saját, vér szerinti családja most nem érdekelte, csak arra tudott gondolni, mit tett volna Édes helyében.
Sűrű, ablaktalan sötétség, abból a fejekben szűkölő, vonnegutiánus fajtából, az, hogy baszná rá a kezére a budiajtót az a hétszűnyű kapanyányimonyókkal viselős tarlóskeresztúri csempegyáros vak keresztanyja, vagymi.
Az emberiség egyik legjelentősebb találmánya az összefolyó: az a huncut kis nyílás a fürdőszoba közepén, amely a vízvezeték-hálózat üzemszerű működése során alkalmanként kialakuló folytonossági hiányok idején JELLEMZŐEN előbuggyanó folyadékmennyiséget hivatott elvezetni, némiképp meglepő módon ugyanabba a vízvezeték-hálózatba, mármint amelyben a nevezett folytonossági hiány eleve keletkezett; ám a dolog mégis, megnyugtatóan működik! (Eddig még remélem velem vannak úgy fejben, mint nem.)
Az ember hajlamos volna azt hinni, hogy mi sem egyszerűbb, mint egy lyuk, végső soron mi más volna a lyuk, mint valaminek a hiánya, egy el nem végzett feladat a padló közepén, na nehogy már a magyar kőművesnek pont ebben ne lenne gyakorlata! Ő, aki a recipriverexkluzív számelméletet a gyakorlatba ülteti minden nap, megvalósítva a derékszögű falat, amely önmagán kívül bármely más szöggel egyenlő lehet, szánt és vet a dilatációs hézagok emberi ésszel szinte felfoghatatlan eseményhorizontján, csempét metsz jéghideg hajnalon, hiszen a kőműves egyben burkoló, állatidomár és mélyalmolásúcsirke-táplálási tápérték-szakreferens is, tehát egy ilyen kaliber miért pont az összefolyóval ne boldogulna?
Erotikus álmaim tárgya: a szakszerűen telepített padlóösszefolyó
Földi kívánságaim listája oly szerény, ambícióktól igen nagy mértékben és örvendetesen mentes pici lelkem oly keveset kíván: egy szépen virágzó málnabokor a különben 60 centi vastagon lebetonozott kertben; egy terebélyes hátsó, amin kezemet nyugtathatom; némi indigókék olykor az azúr égre, mert az az árnyalat valahogy jobban tetszik; és hogy az avokádónak ne legyen ekkora a magja, hát van ennél szerényebb listája a földi létezésnek? És egy összefolyót kérek még az élettől, a világ valamennyi fürdőszobájának közepére egyet, nem többet, csak egyet; egy nyílást, a jól végzett padlólerakási munkában egy pici szünetet, ahova elfolyhat a kiömlő víz, s utat találhat magának és célt; egy célt, egy óceánt vagy patakot, ahol az Univerzum más összefolyóiból útra kelt mosdóvizek belévegyülhetnek a nagy közös mosdóvíz-öntudatba, tulajdonképp vastagon teszek rá, az sem érdekel, ha egy tepsiseggű víziló köldökében nyalják egymást szemöldökön, csak folyjanak tova, a messze-távol megnyugtató paplanmelegébe, távol a frissen festett konyhámtól, a nap nap után mind terjeszkedő penészfoltoktól, messze, hol Arany Atyácska csorgatja Föld Anyácskába szerelme szerelmetes magvait.
- Nem várhatok tovább - ugrott fel türelmetlenül. Elindult az íróasztal felé, hogy valami üzenetet hagyjon, mikor a kanapé melletti gömb magára vonta figyelmét. Belepillantva különös látvány ejtette rabul. Egy nőt látott, egy nagyon szép nőt... hosszú haja koronaként ékítette nemes formájú koponyáját. Meztelen volt. Alabástrom bőre csak kiemelte hibátlan alakját, karcsú volt, lába hosszú és formás, mellei aranyhalmok és a keze... V.-t igazából a keze ejtette rabul. Soha nem gondolta, hogy egy kéz lehet erotikus, de ennek az ismeretlen nőnek az volt. Úgy érezte, elég lenne, ha csak hozzá érnének azok az ujjak... A nő körül rózsaszirmok hevertek szerte szét, mindent szirmok borítottak, vastag, puha, illatos szőnyeget alkotva. A virágszőnyeg mintáit a vörös és a fekete különböző árnyalataiban pompázó szirmok adták ki. Pillanatról pillanatra váltották árnyalatukat, ahogy a vér veszít színéből - döbbent rá V. Hogy ki(k)nek a vére táplálta a gyönyörű succubus - mert csak az lehet! - kiáltotta V.-ben a józanság utolsó szikrája - szőnyegét nem volt világos, de a vágy, hogy hozzáérjenek azok az ujjak egyre erősödött, terebélyesedett benne. A nő kedves, már-már szűzies kacérsággal intett felé. Úristen, micsoda romlottság! - gondolta V., de a vágy és taszítás egyszerre lökte a gömb falának és legnagyobb meglepetésére az üveg túloldalán találta magát, bokáig süllyedve a szirmok szőnyegébe. Korábbi olvasmányaiból felrémlett neki a dematerializálódás fogalma, de azt egyrészt mindig is ostobaságnak tartotta, másrészt „az átjárás falon és üvegen a reális világban” a vámpírok eszköztárába tartozott. A felismerés, hogy ezek szerint igaz a családi legendáriumból ismert mese, hogy anyai üknagyapja, aki valahonnan Oroszországból érkezett az ígéret földjére, valóban nem ehhez a világhoz tartozott, szinte letaglózta.
Hát eljöttél végre – búgta a fülébe a nő, hátának simulva. V. érezte hűvös érintését, bőrét perzselte a lány forró lehelete. Szédült, rettegett attól, hogy a nő szemeibe nézzen, hogy megforduljon, de valami különös gyönyörérzet volt ebben a rettegésben. Mi van velem?- kérdezte, majd önmaga számára is váratlan mozdulattal megfordult...
