Komló város jelképe, a bányász-szobor.
Mert mi más? Nincs az az edzettacél-fogó, ami azon érvelés anyacsavarjának teflonfején kapaszkodót találna, hogy bányászváros jelképe legyen már bányász. "A Bányász", ofkó'z. Az időknek vasfoga repülhet té s tova a város hét dombja felett, demonstrative, komlószauruszok üzekedhetnek buján az egykori Villa Complov uradalmi szérűinek emlékfoszlányain, ámde a Város, a maga töppedő jelentőségével ma is büszkén: bányász. Vájáriskolában tanulnak manapság is a karosszérialakatostól a ruházati eladóig majd félezren (punkt vájár zéró, hehe), bányásznapokon ontja serrel kevert vérét a Komlói Bányász csapata, a Hétásó jelzi a civilizáció és a Vadon határát immáron sok esztendeje, s napjában kétszer bőg fel az a szájbaszexuált bányász-gőzkürt, jelezve az évtizede aktualitását vesztett műszakváltást. Ám mégis, a hagyományokra még oly kevéssé fogékony idegen is, néhány év alatt megérez valamit abból a daccal kevert, enyhén kicsinyes szomorúságból, ami az itt élők sajátja; izmaiban éppúgy elkezd feszülni a csillék marta keménység, mint az Anna-akna egykorvolt fenegyerekeiben; szavainak súlya hozzáidomul a vájárgyerekek keresetlen, ritkán előböffenő nyersességéhez; s napról napra többre tartja az ásót forgató, kérgesre szikkadt kezet a kiművelt emberfőknél. Telnek az évek, a Bányász mind közelebb költözik a város központjához, s mire negyedszer lopják ki kezéből a lámpást, már menthetetlenek vagyunk: magunk nyúlunk a tárcánkhoz, hogy ötödszörre is markába vehesse azt.
Szeretem a gőzkürtöket, bassza meg.