A kánikula idén sem maradt el – jött, látott és győzött. Jött, mert tudja, hogy szükség van rá, és nem képezheti át magát hóviharrá. Ahogy rövidülnek és enyhülnek a telek, megnyúlnak és forrósodnak a nyarak, a tél szelekciós szerepét lassan átveszi a nyár.
Kiválasztunk és kiválasztódunk. Látta a kánikula, hogy az emberek ugyanúgy meglepettek és felkészületlenek, mint az aktuális szezon első nagy havazáskor az utak amúgy hivatásos takarítói. Csak szavakban vágyták a nyarat, súlytalanul. Könnyű győzelmet ért el így a 36 fok, kevesek képesek felvenni az eléjük dobott megolvadt aszfaltot.
Nem szeretjük a változást. Hőmérsékletben sem. Legyen fix 22 fok, mert az az ideális. Még a legegyszerűbb, frissítő-energetizáló praktikát, a hideg-meleg vizes zuhanyt sem toleráljuk, inkább speciális egység keveri ki a fürdőszobai csaptelepben az abszolút stabil vízhőfokot.
Kánikulában a hideget vágyjuk, a mesterséges hideget. Amit előállítani iszonyúan drága. Mivel a drága viszonylagosságot feltételez és félrevezet, inkább azt írom, hogy hideget előállítani nem hatékony. Konkrétabban : egy fokkal lehűteni valamit háromszor annyi energiát követel meg, mint ugyanazt egy fokkal felmelegíteni. Mégis, hűteni menő. Nagyon hamar hozzászoktunk, pedig 2-3 generációval korábban nem létezett.
Ahol az épített lakókörnyezetünkben vagy irodai munkahelyünkön klimatizálni kell, ott egy vagy több építészeti baklövést követtek el. Hőszigetelés és árnyékolás, plusz hőtárolásra képes réteg – és az energiarabló mesterséges hűtésre nem lenne többé szükség.
De mi a szigetelés, a védelem, a pufferelő zóna az embereknél? Létezik egyáltalán itt hideg? Fagyos hangulat, jégszív, dermesztő gondolatok. Az érzelmi világban a hűtés analógiája ugyanazt az energiarabló attitűdöt jelképezi, mint a fizikaiban. Mi magunk állítjuk elő és/vagy hagyjuk konzerválódni a befagyott érzelmeinket, nem kímélve vele se másokat, se saját magunkat. És nem, nem aklimatizálódunk, hanem inkább klimatizálódunk, lélekben is. Ahogy a hűtőszekrény ajtaja sípol a becsukásért, úgy mi magunk sem hagyjuk résznyire nyitva a lezárt területeink ajtaját.
Faljuk az energiát, az energiánkat, vesszük el másokét és mások elöl. Bezárkózunk egy üvegkalitkába (látszólag szabadon), ahol a napfény gyilkosunkká és nem éltetőnkké lesz, a távirányítón programozott 22 fok tönkreteszi az ízületeinket (maradék rugalmasságunkat is elveszítve, a rideg pedig törékeny) – ahelyett, hogy egy árnyas teraszon forró tea mellett beszélnénk meg kis hétköznapi semmiségeinket a barátainkkal. Idealizált, sarkított kép, nem mindig és mindenhol kivitelezhető; de a lényegen mit sem változtat.
A nyári hidegnek ára van.