Izzó hőség volt. Szőke haja összetapadt a homlokán. Kilépett a pajtából, nagyot sóhajtott. Ujjatlan, drapp trikóján sötét foltok éktelenkedtek. Az augusztusi azúrkék égbolton egyetlen felhőt sem látott. A sárgálló búzaföldek helyén már csak a tarló éktelenkedett. Szeretett itt kint dolgozni, de most úgy érezte, megfullad, ha még egy percig itt kell állnia.

A göcsörtös almafa árnyékában ócska, 1985-ös Chevy állt. Elindult felé. Eszébe jutott Cindy és Lilly baba, elmosolyodott. Főként Lilly miatt örült, hogy májusban - az utolsó dugipénzét felhasználva - megvette a légkondit. Elfordította a slusszkulcsot, a motor felköhögött, majd néhány kattanás után leállt. Az átkozott! Őrült düh fogta el, de fékezte magát. Tudta, mit kell tennie, sokszor csinálta már.

10 perc múlva a hazafelé vezető úton zötykölődött, a nyekergő rádió keresőgombját tekergette. Egy régi felvételen Janis Joplin énekelt. „I can’t stand the rain!” Máskor ő sem kedvelte az esőt, elmosolyodott. Most minden csepp jól jönne! – gondolta.

Hirtelen megváltozott az idő, sötét fellegek gomolyogtak felette. Az egyik csészealjszerűből egy tölcsér ereszkedett alá, alsó széle a földet érintette. A hatalmas síkság árnyékba borult. Villámok cikáztak. A csendet pokoli morajlás váltotta fel. Ian tudta, mit jelent mindez. Magában imádkozott, az öreg kocsi gázpedálját padlóig nyomta, a tölcsér irányába tartott, az pedig a lakókocsipark felé.

Mire megérkezett, már elvonult a vihar. Ami maradt, abban nem volt sok köszönet. A legijesztőbb a csend volt. Ha nem tudta volna, mi volt itt korábban… Keserűen gondolt arra, hogy reggel haraggal vált el Cindytől.

Hirtelen megszólalt a mobilja. A felesége volt. Amikor Ian hangját meghallotta, sírt örömében. Ian pedig megkönnyebbült, most már nem bánta a reggeli veszekedést, hiszen Cindy épp emiatt ment át a szomszéd városba a babával, hogy anyjának kiönthesse a szívét.