Hallgatagon szemlélte az utcát, háta mögött tapintható volt a feszültség. Húga, aki ilyen helyzetekben mindig elemében volt, most idegesen keresgélt a táskájában. Öccse lement a vendégekhez, hogy valami banalitással magyarázza a késlekedés okát. George kopogott be: - Megjött? - kérdezte felé sem fordulva.
- Nem, kisasszony. De...
- Köszönöm George. Mondja meg az úrnak, hogy a türelem a hosszú házasság titka, és ha ilyen türelmetlen már most, nem lesz hosszú életű a frigyünk.
- Meddig akarsz várni???
- Eljön. Megígérte...
Húga lemondón legyintett. Megígérte. Hát persze. Mennyi mindent is ígért meg már? Ez is csak neki juthatott eszébe, hogy meghívja, de nem mondott semmit. Töltött magának Beáta tánti kiváló diópálinkájából. Az ideges csendbe berobbant az egyik keresztgyermek vidám nevetéssel kísért "Megjött!" ajtónyitása. Az utolsó három lépcsőfokot szinte átrepülte úgy ölelte meg az elképedt vendégek többségének ismeretlen férfit.
- Tudtam, hogy eljössz....
- Megígértem.
- Tudom...
- Eljöttem, mert nem akarom, hogy férjhez menj.
- ... Hogyan?..
- Igen. Nem akarom, hogy férjhez menj.
Megfogta a kezét és elindult az emelvény felé. Ragyogott, mint a nap, a hold és a csillagok. - Kedves... - elakadt a hangja. ... Kedveseim, érezzétek jól magatokat, bár az esküvő elmarad. - Halk moraj. - Tudom, ez nem mentség, de a menyasszony boldooo…
Hűvös szellő söpört végig a szobán, az ébresztette fel.