Életemben egyszer voltam a hegyekben. Szakközép második osztályos koromban jelentkeztem, hogy részt szeretnék venni a hagyományosan megszervezett sítúrán. Nem árt egy kis távollét, egy kis testmozgás, a szép környezet, ráadásul úgy hírlett, hogy ott csak úgy harapni lehet az oxigént!

 

Cél a Magas-Tátra volt, azon belül is Zdiar, de még mielőtt rászabadítottak volna a népszerű síparadicsomra, elvittek bennünket egy kis tréningre valami kis csúszkálóra a közelben. Első próbálkozásom meglehetősen szerencsétlenre sikeredett.

Az oktatási tervnek megfelelően meg kellett volna állnom a pálya közepénél. Próbáltam oldalra fordulni, ami részben sikerült, ám nem álltam meg, hanem valahogyan megfordultam. Csúsztam még egy kicsit felfelé, mígnem egyszer csak kifogytam a már-már kifogyhatatlannak hitt kinetikai energiából. A holtponton való időzés teret adott a további terveimben való elmélyülésnek. Családi mozis amcsi filmek burleszk jelenetei futottak át az agyamon, s már láttam magam hátramenetben száguldani le a lejtőn, letarolva mindent, ami az utamba kerül. Ezt a kellemetlenséget megelőzendő felsőtesttel indultam neki, majd tőlem szokatlan spontaenitással hanyatt vágódtam. A sícipő valamiért nem oldódott ki, aminek a léc látta kárát: halk reccsenéssel kettétört.

 

Mondanom se kell, nagyon nekikeseredtem. Mi lesz most velem? Oda az egész kirándulás, teinktve, hogy én kizárólag azért utaztam el odáig, hogy síeljek, ráadásul lehet, hogy még a lécet is meg kell fizetni!

Szerencsére nem így történt. Egyik (a síeléshez nem túl nagy affinitást mutató) osztálytársnőm megszánt a sajátjával, így továbbléphettem a havasok fenegyerekévé válás útján, másrészt a kártérítési ügyet is megúsztam, ugyanis az egyik oktatónk a kettétört lécet „még megragasztható”-nak vélelmezte.

 

Mint említettem, elsődleges célom a síelés tudományának elsajátítása volt, azonban élt bennem egy másik, titkos remény, hogy végre láthatok igazi, vadon élő mókust. Nem láttam. Valamiért nem jöttek elő, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy valószínűleg nem tudtak az érkezésemről. Egyébként ezt a hiányosságomat máig nem sikerült bepótolnom.

 

A túra végül remekül sikerült. A turistaparadicsomokat jellemző szokatlan árszínvonalat leszámítva minden csodálatos volt, életem egyik legszebb élménye fűz hazánk legmagasabb hegységéhez. Éppen ezért mélységesem szégyellem magam, amiért 2004-ben az Emma nevű orkán döbbenetes pusztítását követően nem támogattam a kárenyhítésre megszervezett gyűjtőakciót se egy SMS-sel, se egy adománymatricával, se egy képeslappal.

Máig nem értem, hogy tehettem...