Az angyalokhoz hasonlított. Fehér halotti ruha volt rajta, ilyenkor így szokás. Ő vezette ezt az estét. Széder: vagyis rend volt, ahogyan kell. Az asztalon már minden ott sorakozott: három kerek mácá (kovásztalan kenyér), keménytojás, saláta és reszelt torma, chároszet (reszelt alma, darált dió és egy kis édes bor keveréke), retek, sós víz és persze a bor. Még állt a Templom, ott volt az asztalon a bárány, a pészachi áldozat húsa.
A rabbi jól ismerte az ünnep forgatókönyvét, nem készült rá. El kellett mondani ismét a történetet arról, hogyan szöktette meg Mózes az embereket a rabszolgaságból, tette szabad emberekké, néppé őket. Tudta, minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magára, mintha ő maga szabadult volna fel az egyiptomi rabszolgaság alól.
Megkezdődött a vacsora, elmondta a gyertyák meggyújtása után a kidust (a borra mondott áldást), megkezdődhetett a széder. Csodálattal hallgatták őt a szívének legkedvesebbek. Legkivált egyet sajnált közülük, tudta róla, nemsokára megbocsáthatatlan bűnt fog elkövetni.

Nagyot sóhajtott. Azután tette a dolgát. Elmondta, mit jelképeznek az ételek: a mácá (a szökés éjszakáján nem volt idő kovászos kenyér sütésére), a sós víz (a rabság könnyei), a tojás (az emberi élet, múlandóság, törékenység, s egyben az újjászületés reménye), a saláta, a torma (mindkettő keserű, az átélt bánatra emlékeztetnek), a retek (a tavaszra utal), a bor – mi más is lehetne - az öröm szimbóluma.
Azután eljutott a példabeszédhez. Négyféle fiúról szólt a történet. Az okos megérti könnyen az ünnep lényegét, a rossz nem érzi, hogy a hagyomány rá is vonatkozik, muszáj rápirítani, a tudatlant fel kell világosítani, aki pedig kérdezni sem tud, annak a parancs szerint („s meséld el azon a napon fiaidnak”) el kell mesélni a szabadulás történetét.
Az este a vége felé közeledett. Ott ült vele szemben a rossz, aki majd elárulja a hagyományt, aki nem érzi, hogy egy közösség tagja, a megválthatatlant, akire a kiközösítés vár, akit sem ég, sem föld nem fogad be majd. Nem tudta gyűlölni, csak sajnálta.