Mindannyian erre vágyunk. Hogy abban, amit szeretünk, amihez értünk abban a legjobbak legyünk. Ez a hétköznapi élet sikerességének egyik mércéje. Mi egyszerű emberek - sikeresek és sikertelenek egyaránt – munka után, mellett, helyett (aláhúzandó a megfelelő), amíg tehetjük, ragaszkodunk a kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz. Jó esetben ezt nem a négy fal között, a tv előtt képzeljük el, hanem elmegyünk a kocsmába, kiállításra, cukrászdába, moziba, cirkuszba, színházba (a megfelelő szó ismét aláhúzandó).
Én - egyelőre – a színházlátogatás lelkes híve vagyok. Bár egyre elkeseredettebben tapasztalom, hogy tízből öt alkalommal jobban jártam volna, ha elkocsmázom az erre költött pénzt. Ha már a színházjegy áráról van szó, bár így sem túl olcsó (főként az átlagnéző jövedelméhez képest), tisztában vagyok vele, hogy csak a töredéke annak, amit állami támogatás nélkül kellene fizetnem érte, éppen ezért még bosszantóbb, ha „magas kultúra” helyett nívótlan ripacskodásban részesítenek. Míg az állami támogatásban alig részesülő pici, alternatív színházak előadásaiban csak nagyon ritkán csalódtam, a „nagyok” egy része az őrületbe kerget. Ilyenkor katharzis helyett csak bosszúságot érzek, arról már nem is beszélek, ha a diákok is mindezt „végigélvezik” velem, elég nehéz rávenni őket arra, hogy újra próbát tegyenek, és ismét eljöjjenek a „kultúra templomába”.
Legutolsó kísérletem a Rómeó és Júlia előadása volt Varró Dániel fordításában. (Nem írom ide a színház nevét, úgyis mindenki tudja, melyikről van szó.) Ahogy előre haladtunk az előadásban egyre csak Orbán Ottó verse járt a fejemben: „Az ifjúság szikrája csak előleg,/lepkére még egy orvvadász se lő./Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled, /költő vagy trükkös mesterverselő,/ noha a vers amúgy tartós kamaszkor,/s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor.” S hogy én is Shakespeare-t ferdítsem az új fordítás kapcsán: úgy tetszett, hogy nem tetszett. Üres volt, mint maga az előadás, így jól összeillettek.
A szünetben a gyönyörű színház folyosóján régi előadások képeit nézegettem, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván fekete-fehér fotói emlékeztettek a régi, nagy sikerekre. Ezután még kínosabb volt visszaülni a helyemre. A színpadon a színes kavalkád, a vetített, hatásvadász díszletek, a pompás jelmezekben páváskodó szereplők sem tudták feledtetni velem, hogy a lényeg hiányzik. Azt az apróságot már szinte megemlítenem sem érdemes, hogy a szereplők egy része motyogott, így csak sejteni lehetett, mi is a pontos szöveg. Ó hallhatatlan Rómeó!
Hosszan lehetne még sorolni az előadás hibáit, de minek. Amíg a néző bejön, udvarias, nem megy ki az előadásról, még tapsol is a végén (igaz, legalább vastaps nem volt), addig nincs miről beszélni. A marketing jó, a nézőszám bár nem nő, de nem is csökken, a kijáratnál tizenéves lányok csapata várja „Rómeót”. Jó lesz ez a langyos pocsolya is! Lehet, hogy ők így képzelik el a sikert. A fények kihunynak, a sötétség jótékonyan takarja el a nagy elődök képeit méltatlan utódaik elől. A közbotrány ezúttal is elmaradt.