"- A tenger?
Carewall bárójának szeme mozdulatlanul mered az orvosdoktorra. E pillanatban nincs a földjein színtisztább döbbenet, mint amilyen az ő szívén egyensúlyoz.
- A tengerrel menti meg a lányomat?"*
- A tenger kék. Nem. A tenger zöld. Pont mint...
- Mint a szemem?
- Aha. Néha szürke. Acélkék. Azaz szürke. Hol ilyen, hol olyan. Bámulatosan változtatja színeit. Az illatát is. Van az az édes, kakaóvaj és kókuszillat elegye tenger, ahol édes mosolyú lányok és főtt rák színű magukat vonzó delnőnek hívő negyven-ötvenes megfáradt háziasszonyok fekszenek a homokban görög szigetektől Kubán át Mauritiusig. Van az a másik. Ami igazán tenger. Szürke, sötét. Villámló, de valahogy mégis nyugodt. Hűvös hullámok százait a fövenybe sodró, szeles, némileg haragos. Amikor kék is, zöld, is, de leginkább szürke. Tobzódó felszín és békés mélység. Vagy épp ellenkezőleg. Nyugodt felszín és a mélyben hullámzó indulatok.
A tenger vágy. Elvágyódás. Persze, ilyenkor mindig az a kakaóvaj illatú, mint a szürke. Közép-Európából a tenger mindig fény, pálmafák, banánszoknya... Holott az igazi az üvölt. De legalábbis Cherbourg. Esernyővel.
Ha a tenger mellett élnél most ülnél a szélben és bámulnád a vizet méla szomorúsággal, a szél erős lenne, belekapna a hajadba, összevissza kócolna... tökéletes kezdés egy spanyol, vagy francia művészfilmben, melodramatikus zongoradallam futna a főcím alatt miközben az üldögélő hősnőhöz odalép valaki és mond valami semmitmondót, mire hősnőnk könnyes mosollyal azt feleli, hogy igen minden rendben...
*Alessandro Baricco: Tengeróceán, Helikon Kiadó 1999, Székely Éva fordítása