1848. március 15-én – a hagyomány szerint – Petőfi és Jókai mellére szerelmük, Szendrey Júlia és Laborfalvi Róza tűzte fel a kokárdát, a megszülető magyar nemzet szimbólumát. A pletyka szerint Júlia nem volt túl ügyes a varrás terén, ezért viselt Petőfi élete legfontosabb napján olasz módi szalagcsillagot.

 A későbbi történelmi korszakokban hol üldözött jelkép volt, hol szent szimbólumnak számított az épp uralkodó politikai kurzusnak megfelelően. A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig börtön fenyegette, aki ilyet hordott, később az uralkodó liberálisnak mutatkozott ebben a kérdésben. A két világháború közötti Magyarországon a nemzeti színekhez fűződő viszonyt meghatározta Trianon.

Hajdanvolt gimnazista koromban az iskolai ünnepségen kívül - a három T szempontjából - leginkább a tűrt kategóriába tartozott, persze ezt a nagysága is meghatározta, a hatóság szempontjából méretesnek ítélt darab retorziót vonhatott maga után.

Rendszerváltás idején volt a legjobb hordani, ha a varródobozom tartalmát nézegetem, abból a korszakból származnak a legméretesebb kokárdáim. Akkor – 1989. március 15-én – minden addiginál jobban át tudtam érezni azt, mit jelent ez a tavaszi ünnep.

Változtak az idők, az a régi, felszabadító érzés azóta sem tért vissza. A későbbi szalagcsillagjaim egyre kisebbek lettek.

Vajon hogyan látná Petőfi a mi illúzióvesztett korunkat? Babits sorai járnak a fejemben: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,/ melyet eszméinek ellensége rádob/ emlékére - kőnek!”