„Most elbocsátlak, kis női csukák./ Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam, Nem leszek most már továbbat az útban:/ Vizek vannak, ússzatok vizeken.”
Ady aztán tudta, mit is jelent ez: sznob nő. Válogathatott köztük (persze csak addig, amíg képes volt rá). Aztán amikor már semmit sem adhatott „krőzusságából”, megjelent az utolsó „csuka”, a nagy, hogy elragadja azt, ami még megmaradt. Boncza Berta művészfeleség akart lenni. Megtörtént. (Ady halála után Babitscsal próbálkozott, végül Márffy Ödönné lett.) Még azt is elérte, hogy a férje „költőnőként” is ismertté tegye.
Már a svájci leánynevelő intézetben is pontosan tudta, mi a célja. Adyt még nem ismerte, de az ő fényképe előtt öltözött és vetkőzött, s bár tudott Lédáról, a költő züllött életmódjáról, ez mind nem tántorította el. Ady hiúságára apellált, elküldte neki ezt a fotót, hogy aláírva visszakaphassa, s néhány zsengécske versét is a borítékba tette. A költő így ír leveléről: „Hiszen nem ok nélkül volt az, hogy száz levél közül csak a Magáé érintett úgy, mint elevenség, élet, melegség és őszinteség.” (Hiába! Egy férfit nem a hasán, nem a szívén, hanem a hiúságán keresztül lehet megfogni.)
Bertukát még a nehezen összehozott első személyes találkozás sem tántorította el, amin Ady rettenetes állapotban, másnaposan jelent meg. A nemzet első számú költőjének feleségeként képzelte el magát, s hogy milyen is a valódi hús-vér ember, kevéssé érdekelte.
Persze nem Csinszka volt az egyetlen, aki, bár jól tudta, mivel kell szembenéznie, mégis megkaparintotta zsákmányát. Ma is itt úszkálnak köztünk e ragadozó halak. Rosszabbak, mint egykor Csinszka, éppenséggel kevésbé csinosak és műveltek, mint a nagy előd. Többnyire – nem mindig - jóval fiatalabbak a kiszemelt művésznél, tudósnál. Egy percig sem a pénz vonzza őket, csakis a hírnév. Múzsa szeretne lenni, a nagy ember mellett mosolyogva üldögélni, vendégeket fogadni, divatos szalont fenntartani, hogy megcsodálják háziasszonyi ügyességét is, aztán ha a nagy ember meghal, vagy éppen elhagyja, marad az özvegyi póz vagy még az sem. „S biztasd magad árván, szerelmesen,/ Hogy te is voltál, nemcsak az, aki/ Nem bírt magának mindent vallani/ S ráaggatott díszeiből egy nőre.”