Jancsi és Juliska - ez Takács Zsuzsa egyik novellájának címe. A posztmodern egyik jellegzetes darabja a mű, amellyel a kortárs irodalom világába akarjuk becsalni (mi gonosz irodalomtanárok) a tizenéveseket. Az első buktatót már maga a cím jelenti, hiszen az intertextualitást csak úgy lehet bemutatni, ha van olyan olvasmányélménye, előismerete a nebulónak, amelyhez az adott művet hozzá tudja kapcsolni.
Bármilyen megdöbbentő, de sok – egyébként rendezett körülmények között élő – gyerek valamiért már a meseirodalommal sem találkozott. Rajzfilmeken nőttek fel, és – kevés kivétellel – még a kötelező olvasmányokat sem olvasták el, ha lehetett megnézték, megnézették velük filmen. Milyen lehetősége marad így az irodalomnak, főként a kortárs íróknak, hogy valaha is legyen közönségük?
Mindez egy kortárs kisregény - Rentz Mátyás: Sajátidő - olvasása közben ötlött fel bennem. Persze korántsem tartozik az ifjúsági irodalom kategóriájába. Helyenként a móriczi sötét és súlyos naturalizmus villan fel (ki olvas ma már Móriczot?), sorsára hagyott, meggyalázott asszonyok, megrontott, értékek nélküli világba taszított gyermekek, kallódó emberek kavarognak a szövegben.
A „főhős” úton és útban van. Időnként még csak nem is önazonos. Nem tud és nem is akar alkalmazkodni ahhoz az álságos világhoz, amelyben léteznie kell, rejtőzködik, mert nem nyílhat meg. Ha megteszi, vagy meg sem értik, vagy gúnyosan eltaszítják. Akikkel találkozik - az analfabétáktól a legműveltebbekig - nem díjazzák a kívülállást. „És nehogy Hamvas-idézeteket mondjon nekik! Nem mindenki szereti, egyáltalán csak ne fitogtasson nekem semmit!”- szerepel a regényben. Pedig tetszik, nem tetszik, felvonul a XX. századi magyar és egyetemes kultúra, amely mint tűzijáték sorozza meg az olvasót. Ugyanakkor nem válik érthetetlenné a szöveg attól, ha valaki nem jön rá az összes allúzió eredetére, esetleg nem ismeri azokat a novellákat, regényeket, irodalmi vitákat, amelyek szereplői hirtelen előpattannak, oly módon, mintha magánbeszélgetésben felidéznénk egy-egy ismerősünket, mit tennének, mondanának egy adott helyzetben.
A boldogság, a teljesség elérhetetlen, bár mi sem lenne egyszerűbb: „jet-sky, a tónak nevezett mocsárvilág halszagú csatornáit csónakkal járni, iszapba térdig, vízbe derékig merülni, egy szigeten táborozni a nővel, biztonságosan és óvszer nélkül szeretkezni vele, akit régen és igazán szeret, nyársat vagy verset farigcsálni el”- s persze ehhez kellene a „sajátidő”, ami nincs, és már sosem lesz meg. Az elveszett Éden ural mindent.
Sehol sem jó, és senki sincs szilárd talajon. Aki itthon él, ki akar törni, aki kint ragadt, nosztalgiázik. A világ a feje tetején áll, korunk hőse a „jó ügynök”, neki se erkölcse, se hite. A vesztes, a lúzer, a „rossz ügynök”, az ő érvényes értékrendje nem kell a süllyedő világnak - életképtelen. De ugyanaz a személy is létezhet két külön énnel (Lisztesi/Mokri), ego és alterego, ki kit ír meg?
Utolsó fricskaként felbukkannak Hamvas Szilveszterének szereplői, akik a halódó világ végnapjait kommentálják, valamint Pynchon megfejtést kereső „hősnője”, Oedipa Maas, és tér, idő, nyelvi kódok összecsúsznak. Ahogy kell, nincs „igazi” befejezés.
A legnehezebb probléma még megmaradt, a nyelvi kód megfejthetősége: „Végülis a gyöngyhalászat: a gyöngyökről is sótlanbőrű emberek döntenek.” Ez igaz, a mű megírása után önálló életre kel, nem számít többé az alkotói szándék, a befogadó veszi munkába a szövegegészt, benne születik meg az értelmezés. A kérdések kérdése, vajon ki tudunk-e nevelni olyan olvasóközönséget, aki képes és hajlandó ezzel a feladattal megküzdeni, vagy Bradbury jövőképe győz, és gyermekeink - felnőttként is - legfeljebb a képeskönyveket nyitják ki?