Az öregasszony szúrós szemekkel nézett maga elé. Nehézkes mozdulatokkal kanalazta fogatlan szájába a köménymaglevest. A lánya szomorúan nézett rá, elköszönt, majd az előszoba tükrében megigazította svájci sapkája alól kibukkanó fekete fürtjeit.
A hűvös, tavaszi este kicsit felfrissítette. Borzongott, nehezen tudta eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy az előtte tornyosuló feladatoktól. Anyja néhány hónapja furcsán viselkedett, elhanyagolta ruházatát, nem volt hajlandó protézisét viselni, enni sem akart, csak egy kevéske levest lehetett belediktálni. Szelíd kényszerrel orvoshoz is elvitte, ám semmilyen fizikai magyarázata nem volt gyors leépülésének.
A szülei túl voltak a negyvenen, amikor született, testvérei nem voltak, így nem kellett osztoznia senkivel szeretetükön. Viola apját is szerette, de sokkal jobban kötődött Édeshez, ahogy ő nevezte. Édes gyermekkorában minden kívánságát leste, nagykamaszként is bizalmas maradt viszonyuk. Csak egyszer volt nézeteltérésük, amikor elsős gimnazistaként azt a feladatot kapta, hogy készítsen családfát. Mások terebélyes, színes családfák rajzát varázsolták elő a táskájukból, ő viszont még a nagyszüleit sem ismerte. Mindössze annyit tudott meg, hogy még egyetlen unokájuk születése előtt meghaltak. Sehol egy nagynéni, nagybácsi vagy unokatestvér, Viola nem értette, de érezte, hogy eltitkolnak előtte valami fontos dolgot. Nekem tíz gyerekem lesz! Egy szép nagy család! – vágta anyja arcába. Rossz jegyet azért nem kapott, Édes telefonon beszélt az osztályfőnökével, ezután nem esett több szó szülei felmenőiről.
Persze nem szült tíz gyereket, 30 éves elmúlt, és bár a „csinosnak mondott” kategóriába tartozott, még nem találta meg a nagy őt. Nem tudta, Édes örülne-e egy unokának, mert erről valahogy sosem esett szó köztük.
Lefekvés előtt úgy döntött, még egyszer megpróbál beszélni vele, apja halála után szokott rá a késői telefonálásra. A foglalt jelzés aggasztotta, még kétszer próbálkozott, de nem volt eredménye. Magához vette a kulcsokat, dühösen ugrott be Suzukijába, tíz perccel később már anyja lakásában volt. Édes rémülten ült fel az ágyon, zokogott. Viola bénultan állt a szoba közepén. Ne haragudj! – hajtogatta.
Mit akarsz? Mindent neked adtam! Neki semmi nem jutott. – mondta az öregasszony. Miről beszélsz?- kérdezte Viola. Anyja egy néhány hónappal korábbi hivatalos értesítést adott a kezébe. Mezőberényben meghalt egy - számára ismeretlen - 41 éves férfi, akinek a vezetékneve megegyezett az övékkel. Lassan bontakozott ki a történet. Édes beteg kisbabát szült, az orvosok rábeszélték, adja intézetbe, a férje egyetértett ezzel, és többé nem mertek gyermeket vállalni. A sérült gyermek után fizették a költségeket, de sosem látogatták meg. Ezután került Viola a családba, örökbe fogadták. Még egyéves sem volt.
Eljött a reggel. Anyja mélyen, nyugodtan aludt. Viola kihajolt az ablakon, saját, vér szerinti családja most nem érdekelte, csak arra tudott gondolni, mit tett volna Édes helyében.
