Sok évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a filmmel. Kollégámnak, aki filmesztétikát tanított, hirtelen sürgős dolga támadt, és megkért, menjek be az osztályába, nézessem meg a srácokkal az Amerikai anzixot. Aki látta már, az tudja, hogy nem épp a videoklipeken felnőtt nemzedék szájíze szerint való moziról van szó.
Dühös voltam Sanyira, mert nyilvánvaló volt, hogy előzetes beszélgetés, felkészítés nélkül egy ilyen vetítés csakis botrányba fulladhat, ugyanakkor megdöbbentett az a megközelítés, képi világ, amely ebben a helyzetben is hihetetlen erővel hatott – rám. Tudni akartam, ki a rendező, milyen alkotásai vannak még. Aztán rájöttem, hogy Bódy Gábor nevével, munkáival találkoztam én már korábban is, csak kalandos életű vizsgafilmje kerülte el a figyelmemet, amelyet 1975-ben tanárai nem akartak elfogadni, csak a Mannheimi Nemzetközi Filmfesztivál (első filmesnek járó) nagydíjának, majd a magyar kritikusok elismerésének köszönhetően változott meg a helyzet.
A játékfilm – természetéből adódóan – fikció. Ebben az alkotásban, bár vannak valóságos elemek, amelyekből építkezik (pl. Fiala János korabeli naplója), de többszörösen is idézőjelbe teszi a cselekményt, sőt magát a képi megjelenítést is. A fekete-fehér, szakadozott filmkockák dokumentumfilmet utánoznak, ugyanakkor egy olyan korszakról tudósítanak, amelyben még nem létezett mozgófilm. Nem a történet érdekes, hanem az emberi jellemek, döntések időtől és tértől függetlenül létező kusza kavalkádja a mozi káprázatában.
Az idő kitágítását, mitikussá varázsolását – más, ragyogóan színes képi megjelenítéssel – tovább folytatta a Nárcisz és Psychében, ahol a főszereplők örökifjak, csak az idő halad előre több mint száz évet. Két férfi egy nőt szeret, aki mindkettőben mást keres, de a teljességet nem találja meg. A rendező a hangokkal is játszik Cserhalmi György szinkronizálja Udo Kiert, Cserhalmit viszont Garas Dezső.
Bódy Gábor a film „nyelvének” megújítója volt: „A kép nem jel, nem is tárgy, hanem folyamat, amely rokon értelmű a „jelentéssel”. Ez a folyamat azonos a világ menetével, képek állandó épülése, valamint a képek képe. Az épület egy vég nélküli és végtelen alagúthoz hasonlítható. Részesei, felfedezői és utasai vagyunk ennek az alagútnak, hogy végül újra részeivé váljunk. És benne vagyunk ebben az alagútban.”
Még mindig csak 66 éves lenne. Öngyilkosságát sokan még ma sem tudják elfogadni, hiszen ismert volt és sikeres, terveit, ötleteit el tudta fogadtatni a hatalommal. Azonban a korszak, amelybe beleszületett, megrontotta. Annyira zseniális volt, hogy azt képzelhette, felül tud emelkedni céljai elérésének érdekében minden erkölcsi gáton. Halálos csapdába csalták, amelyből nem volt menekvés. Hasonlították már a legnagyobbakhoz, de csak azért, mert nincs mérce, amellyel tehetségét, művészi nagyságát megragadhatnánk.