... Még van mondanivalóm, de, ó, jaj, nem tudom leírni, csak kapkodok, izgulok, gyengeség fog el... Tudok valamit. Tudok valamit. De olyan nehéz kifejezni! Nem, képtelen vagyok rá... abba akarom hagyni... ugyanakkor olyan érzésem van, hogy kifutok, mint a tej, hogy megőrülök a csiklandástól, ha nem tudom valahogy megfogalmazni... Ó, nem akar a személyiségem macskaként mosdani, nem kezdek lelkemmel sötét szobamélyi hév hancúrozást, nincs semmi, semmi vágyam azonkívül, hogy az egész világ -némaság ellenében kimondjam magam. Mennyire félek. Mennyire undorodom mindentől. De magamtól akkor sem vesz el senki. ... már el is vesztettem a fonalat, amelyet az előbb még kezemben éreztem és szorítottam. Hova lett? Kicsúszott a kezemből. ...
Tévedésből kerültem ide, és most nemcsak a börtönről beszélek, hanem erről a félelmetes, csíkos világról, erről az egészen tűrhető kézművestermékről, mely valójában mégiscsak baj, iszonyat, téboly, tévedés...
...
Állj! Most megint úgy érzem, hogy végre ki ki tudom mondani, hogy zsákmányul ejtem a szavakat! Ó, jaj, senki sem tanított erre a vadászatra, és rég feledésbe merült az írás ősi, velem született képessége, az, aminek az iskolában sosem éreztem hiányát, mert megvolt, lángra lobbant, és terjedt, mint a futótűz - és most oly távolinak, elérhetetlennek tűnik, mint az a zene, melyet egykor a csodaszörny zongorából csaltak elő, a zene, amint szaporán csörgedezett, vagy hirtelen hatalmas, szikrázó, telt tömbökre hasította a világot... Én oly pontosan látok mindent magam előtt, de hát ti mások vagytok, mások, és nem én, és ez végzetes. Nincs meg bennem az írás képessége, de bűnös szimattal sejtem, hogyan kell egymáshoz illeszteni a szavakat, sejtem, mit kell tenni, hogy egy hétköznapi szó átvegye szomszédja fényét, hevét, árnyát, hogy tükröződjék benne, és azt is életre keltse önnön tükörképével, hogy élő szivárvány legyen minden sor; tudok a szavak ilyentén szomszédságáról, de nem tudom megvalósítani, pedig enélkül nem végezhetem el az én nem itteni, nem mai feladatomat. Fogva tart és szorongat ez a tompa, bamba "itt" - amelyet fenntart és kulcsra zár hű társa, az "éppen" -, e sötét tömlöc, ahova a csillapíthatatlanul szűkölő rettenetet vetették. De micsoda fényrések nyílnak éjszakánként, milyen...
...
A levegőre vont szavak elpukkadnak, akár azok a gömb alakú halak a hálóban, amelyek csak tengermélyi sötétben, nagy nyomás alatt lélegeznek és fénylenek. Még egy utolsó erőfeszítést teszek, és lám, úgy érzem, megvan a zsákmány - de, ó, jaj, csupán a zsákmány felvillanó és szétfoszló képe!
(Vladimir Nabokov: Meghívás kivégzésre, Európa könyvkiadó 2007 - Nyolcadik fejezet, Bratka László fordítása, kiemelés tőlem.)
