„Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?”
Meddig mehet el? És ha nincsen többé visszaút? Most kell indulni. Egyedül. Belesüllyedni a lágy érintésű sós ízű vízbe és csak lebegni…
Nincs se fönt, se lent. Nincsenek gondolatok, éles formák, csak tompa fények, néha felbukkanó ködös horizont. Hullámzó fordított világ. Halk sikolyok.
Csapkod, kalimpál, úszik, liheg, köhög. Egyre messzebbre jut. Fázik, fél, elszakad. Szabad.
Monoton utazás. Ásít. Nem menekül.
