Kiszolgált katonák, gyerekek, napsütés, lombok, Krisztus a kereszten.

A dédnagyapáim. Akik közül az egyik az olasz fronton, a másik ki tudja hol, csak az biztos, ’19-ben „vörös” katona lett, védte Isten és az uralkodó nevében a Monarchia határait és érdekeit. Biztos kötöttek ők is lövészárok barátságokat, a háború értelmetlenségét mindig a közkatonák ismerik fel először. A másik ott szemben szintén éhes, szomjas, fázik, menne haza, remélve van még kihez, neki is csak papírtalpú cipő jutott. Ugyanazok, vagy nagyon hasonló gondolatok foglalkoztatják, tulajdonképpen olyan, mint én. Akkor miért is lövünk egymásra? Hamar kiderül, a semmiért, vagy még annál is kevesebbért. „Anyám én nem tüzelek a testvérem ellen!”

Az enyéim visszajöttek. Nem kellett kifényesített csizmájú, kikent bajszú, pipás hadastyánként hazudott idillbe pózolniuk a kamerának, volt kihez hazajönni.

Isonzó, Doberdo valamelyik csatájában megsebesült dédapám, pedig ezzel a cselekedetével biztosította a család viszonylagos anyagi biztonságát, hiszen érdemei elismeréseképpen nyithatott korcsmát a húszas években.

„Hol vannak a katonák ...” Itt. Elenyészően kevesen. A kép címe az is lehetne: Ennyien maradtunk. Élőkről mindig a holtak. Fehér keresztek, félholdak végeláthatatlan sora. Katonai temetők, nevek a fejfákon, valahol még az sem, korok, évek száma, ami láttán összeszorul az ember gyomra: 19, 20, 21 ... Csend. Fáradt öregemberek, a háború kitörésekor éljenző lelkes ifjak. Miért van az, hogy örültek a háborúnak? Tényleg nem tudták, hogy mi vár rájuk?! Vagy csak az ifjúság örök életbe vetett hite. A tudás, hogy minden és mindenki múlandó az utolsó percig bizonytalan, „olcsó” tan. Mikor felfogod, igazán megérted, már be is végeztetett. Ők már tudják? Örülnek, hogy visszajöttek? Örülnek neki még mindig? Vagy visszatekintve úgy gondolják, jobb lett volna ott maradni? Mindig csak kérdések, válaszok soha. Talán, mert nincsenek válaszok. Egy mosoly válasz lehetne, de újabb kérdést is felvet. Aggkori szenilitás idült vigyora, vagy az emlékek boldogsága? Esetleg mindkettő? Ki mit lát, mit szeretne látni benne.

Vér, kikerülhetetlen mocsok. Háborúk szennye, pokla. Lerombolt városok, felépülésük és megsemmisülésük között eltelt pillanatok, az „élet” patetikus fogalma. Bennük rétegződött a történelem – a városban vagy az épületekben?

Mit takar a jólfésültség? „ ... az öregember keze, amelyen jegygyűrű fénylik (idillikus családi élet, reggeli kávézás az asszonnyal, szívvel főzött ebéd, délutáni szunyókálás, szépen összehajtogatott ingek?), lassan megmozdul, és megérinti a kutya szőrét. És amikor az öregember keskeny ajka mosolyra húzódik, a mosolyban iszonyodva sejti meg az Essen melletti kaszárnyában gyakorlatozás után megpihenő fiatal test nyugalmát, az elégedettséget, amellyel ez a most már öreg, de még mindig megengedhetetlenül eleven kéz (jegygyűrűvel, persze, hogy jegygyűrűvel) becsukta a gázkamra ajtaját, vagy kést döfött egy asszony hasába valahol Galíciában, valahol a Varsó környéki síkságon, valahol a Száva sarában, Isidor nem tudja, hol, de azt tudja, hogy valahol meg kellett történnie. Ömlik a vér, befesti a havas mezőt, a gabonaföldet, a piszkos falusi utakat. Csöpög a vér az öregember jegygyűrűjéről.”*

Krisztus lábánál ők, akik öltek, annak lábánál, aki nevében évszázadokon keresztül gyilkoltak. Szép a magyar nyelv: ölni és gyilkolni, lényegében azonos jelentéssel bír – valamit/kit holttá tenni, mégis mekkora a különbség. Öl az ember, ha védi szerettei, vagy a saját életét, hazáját, földjét. Gyilkol érdekből, számításból, gyűlöletből, vagy személyes kötődés nélkül, „parancsra”. A katonák ölnek vagy gyilkolnak?

„Öltem, de nem gyilkoltam” – mondja T., neki elhiszem, igaz Ő nem katona. De ez már egy másik háború, modern történet, túl téren és időn.

Hol vannak a katonák? S hol vannak azok a lányok, asszonyok, akik valaha rózsát tűztek a gomblyukakba, hajnalban keltek, hogy kenyeret süssenek a hadbamenőknek, tábori lapokat vártak szorongva, boldogan csókolva a szabványsorokat tartalmazó keménypapírt, nem sejtve, hogy aki küldte, már nem él. „Muszkaföldön lassan jár a posta ...”

Azok a hűséges hűtelenek, akik nem tudtak várni, akik kitartottak még a síron túl is. Akik észre sem vették, hogy várnak, már nincs kire és miért várniuk, de még várnak, remélnek tíz-, húsz-, harminc-, ötven év múlva is, hogy talán ...

Férjhez mentek, gyermekeket szültek, a másik is elment, és most már kettőt várnak ugyanolyan hévvel, talán nem is kettő volt, összemosódik, elmúlik, csak a várakozás marad.

Ismeretlen katona ... a megnevezés szörnyű, de igen találó. Minden áldozat egyforma, arctalan massza fentről nézve, de még lentről is. Mit érnek a nevek, ha nem tudjuk, mi volt mögötte? A névsorok még szörnyűbbek, mint ez az eufemisztikus „ismeretlen katona”. Mindenki maga tehet hozzá, mindenki arcot adhat neki, életet lehelhet belé, s így lesz emberi, át-, megélhető és elviselhető a fájdalom. Van, ahol az örökmécsessel jelölt helyhez az ifjú házasok visznek virágot, gyújtanak gyertyát násznépestől, s van, ahol csak az államfők kötelező programjának része a megkoszorúzása. Egyébként meg a turisták kedvenc pihenőhelye, a hatalmas téren, biztos pont, ahol megtalálják egymást a csoport tagjai, ha elvétették volna az idegenvezető esernyőjét ...

Ismeretlen katonák, kísértetiesen hasonló arcok, pipák, mozdulatok. Az egyenruha tenné, a kor katonai divatja? Szakáll kötelező!

Egyformák. Születtek, harcoltak, talán éltek, meghaltak. Ez minden. Ettől olyan egyformák.

*Dragan Velikić: Dante tér